Mastodon - Emperor Of Sand (Reprise Records, 2017)

Megszelidült óriás tenyerén tökéletes mandala

2017. március 23. - johndoesbasement

mastodon.jpgMeg kell mondjam, hogy a világháló számomra sokszor olyan, mint a tömegközlekedésben mellettem nyomorgó és fogcsonk hordozó, savanyú szagot árasztó szájürege. Azt is közelről leheli az arcomba, amitől még a gyerekkori képem is elsárgul a falon. Akár minden reggel. A sztriptízbárok meglehetősen lassan letolt bugyijaihoz hasonló promóciók pedig inkább - mint a penetráns szájszag - kényszerű elfordulásra késztetik a fejem, mintsem hogy sóvárgást korbácsolnának az arcomra. Biztos maradi a formám, de szerintem egy új Mastodon lemez se legyen olyan, mint az áhított cipő, amit hónapok óta emelnek felhő magasságokba negyedóránként a rohadék reklámok, de még mindig nem jutott el az üzletekig. A türelmetlen vágy szülte képzelet, mint egy vámpír ugyanis képes kiszívni a dolgokból már előre az adott élményanyag egy részét máshogyan, mint a valóságban. Ez pedig teljesen megváltoztathatja az első találkozás minőségét. Akár egy fárasztó médiakampány után megjelenő Emperor Of Sand című új lemez esetében is. Simán.

Ez az egész teljesen feleslegesen túllőtt hacacáré - ami nyilván a kiadó és a fórumok lihegése főleg - tehát még akkor sem szerencsés az új Mastodon lemez körül, ha vita nélkül jelenthetjük ki, hogy ma ők nagyjából az a banda, akik tudnak legalább annyit, mint amennyit harminc évvel ezelőtt még a Metallica is tudott. Azzal a bizonyos megfoghatatlan plusszal többnek lenni a legtöbb legjobbnál. Tartva helyzetüket a palettán hátuk mögött már azzal a kihívással is, amikor a The Hunter lemezzel végleg kiléptek saját tengermély és sziklafal magas árnyékuk kontúrjain túlra. Az ugyanis egy útkeresés volt. Elmerészkedés. Messzebb a nehezebben emészthető gerjesztett örvényektől. Ahol már lágyabb is lehetett a kémhatás. A három évvel ezelőtti Once More 'Round The Sun pedig bebizonyította, hogy a fény továbbra is több fényt érdemel. Az atlantai négyes pedig megállíthatatlanul progresszív, ami az alkotást illeti, csak hajlandó volt beleolvadni valami egyetemesebbe. Ami mondjuk felölel és megnyit minimum négy évtizedet, ami a zenei hatásokat illeti. Azon keresztül pedig egyedi ízzel mutatja meg a kreatív rockzene evolúciójának jó néhány szakaszát. A zene pedig olyan, hogyha jó, akkor úgy is eladja magát, mert azt nem veszed, hanem érzed.

Az új lemez Sultan's Curse című számának vérbő nyitótémája viszont érdekes módon egyből egy kikacsintás. Méghozzá azoknak a Crack The Skye kattant formáknak, akik sopánkodva temették már el ezerszer magukban teljesen azt a prehisztórikus korszakot. A dal ezen túl mégis refrénközpontú marad, a váltás után következetesen követve az előző lemezen kijelölt irányt minden hangszeren. A mikrofonnál ellenben nem Troy hangját dicsérném ezúttal elsősorban, hanem azt amit a dobos Brann Dailor énekel. Pontosabban ahogyan énekel. Ozzy mestert ugyanis alsó hangon is megidézte ezen a szeánszon, rögtön a második perceben. Az album egyik legnagyobb gurítása azonban csak ezután jön. A Show Yourself című számban ugyanis mikor belép a második ének, az olyan pillanat, amit Josh Homme még a negyvenedik közös fellépés után is csúnya grimasszal magasztal majd a színpad széléről. A nóta maga pedig eklatáns példája annak, hogy mekkorát tud húzni az, ha egy banda mer kevesebb lenni, ami a komplexitást illeti. Nagyjából ennyit és így toltak a hetvenes években is és mégis benne volt minden.

mast2017.jpg

A helyes dinamikának megfelelően a következő dal azonban nyitányában szaporább a tempót és a dobokat illetően. Ütősünk ráér hivalkodni, hiszen itt Brent Hinds hangja hinti a remek kiállások közé a légies énektémát. A gitárhangzás is autentikus, bár a szám második felében van néhány popharmónia, amitől kicsit fáztam, mert még szoknom kell, hogy nem elég rideg. Mint a Steambreather refrénjét, ami nem azért kontrasztos, mert fülbemászóbb egy szolid rádióhullámnál, hanem mert a monoton döngölő és kemény nyitóritmus, az ismétlődő témát előretoló gitárral egyszerűen azt hittem más csúcspontban torkollik majd. Troy Sanders viszont csak a következő, Roots Remain című tételben engedi el a hangját úgy, ahogy valaha. Ez és az elsöprő gitártajték, amivel nyit és ami majd visszatér, talán a második kikacsintás. Ez a lendület azonban csillogó, komor varázslattá szelídül, akár csak a dobos énekhangja. Az torzított kis monológ és a klasszikus rock szóló mindezek után különleges befejezést ad a dalnak. Akár csak a Word To The Wise kerek négy percében elengedett szintén hagyományos, mondhatni klisés szólógitár, ami mégsem esik rosszul. Más jelentőset egyébiránt ez a dal és az Ancient Kingdom sem hoz. Erős kezdés, feloldozó refrének. Amikből az egyik most Sanders bátyónak jutott.

A lemez végéhez közeledve viszont vannak még kiemelkedő pillanatok. A Clandestiny ugyanis nem attól különleges, ahogy az elején belép az ének, és ahogy az alá repülőszőnyeget húz a ritmusszekció, de még csak nem is a refrén, hanem az a majdnem kétperces instrumentális rész, ahol a zseniálisan pattogó dobok és lenyűgöző gitár olyan hangulatfestő orgonahangot kísérnek le, ahova végig vártam Nancy Sinatra és Lee Hazlewood hangját belépni. Alain Delon klasszikusok utolsó képkockáihoz küldeném vissza egy időkapszulában ezt a két percet. Ha viszont Nancy kisasszony hangja nem is csendült fel, legalább Kevin Sharp odatette magát. Az Andromeda tudniillik az ő vendégszereplésével több az eddigi daloknál. Ha pedig már az egykori Brutal Truth frontember tisztel meg egy Mastodon számot, akkor legyen abban a legneurotikusabb gitár, amely a felvezetés, váltás, refrén után Kevin hangjával együtt fröcsögi a betegséget faszán. Előszobául az utolsó előtti szerzeménynek, mely kellően monumentális és szilaj ahhoz, hogy jól álljon Scott Kelly hangjának. Na meg keleties néhol, ami a gitárokat illeti. Meg drámai. Mint egy harmadik kikacsintás. Ami egyben az ötödik szereplése a Neurosis frontemberének Mastodon lemezen. Persze a legnagyobb ráhatás attól az, hogy örökké az marad. Ahogy egy szentimentális befejezés ereje is lehet örök, főleg ha a két gitár játéka ilyen epikus emelkedettségben képes kiegészíteni egymást. Ami természetesen Bill Kelliher ujjait is dicséri. Hiszen az utolsó négy perc is főleg a virtuóz gitárokról szól. Az őrületről és a harmóniákról.

Ami talán a teljes tizenegy dal szintézise is az Emperor Of Sand lemezen. Valós olvasztótégellyé alkotva meg önmagát, amiben a progresszív rocktörténelem a megszelídült poszt - metál óriást emeli magasabbra, tenyerén egy a legapróbb részletekig tökéletesen kirakott zenei mandalával, ami ezen homokszemekből alkotott dolgok hagyományaival szembemenve, mind egy előző mandalára épül. Az óriás keze azonban lehet nem tartja ezt a művet meg örökké és egyszer szélnek engedi azt. Én simán kinézem ezekből a zseniálisan őrült fazonokból, hogy hamarosan felállnak és ez az egész többé már nem lesz tovább. Tudnám őket elsöprő erővel tisztelni érte. Addig is azonban ez a lemez még mindig az, amiért vissza kell rohanni a tűzbe, ha kigyullad a lakás, mert a Rockstation posztokban elmélyülve a telefonodon, a tollpárnán felejtetted a bekapcsolt hajszárítót. Amíg kihevered a traumát és összeszeded magad a rokonoknál, ezzel egy évig simán elleszel. Mert végig érdekes marad majd. Mint egy rohadt nehéz újrakezdés.
5/5

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3012362975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Coligny 2017.03.24. 22:26:37

Zseniális lemez, jó kritika.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum