A sors kedves fintora, hogy pont Húsvét előestéjén érkezett Magyarországra a Mayhem turnéja (velük a borút és hideget hozó hidegfront is), melyen a legendás anyag, a De Mysteriis Dom Sathanas albumot egy az egyben kapta az arcába az arra vállalkozó, elvetemült nagyközönség. Hogy mekkora is az érdeklődés a zenekar iránt, azt nagyon jól megmutatja, hogy szinte teltházig töltötték Csihar Attiláék a Dürer Kert nagytermét, amiben figyelembe véve a lemez súlyát, semmi meglepő nincs.
Az estét a cseh Inferno kezdte. A csapat black metalja mondhatni minden stíluselemet felhozott, ami egy ilyen csapathoz kell, de amúgy a tempósabb témákat részesítették előnyben. Lehet, hogy pont, ahol én álltam nem állt össze a dolog, de nekem az egész fellépésük egy hatalmas masszának tűnt, láthatóan a közönség - néhány üdítő kivételt leszámítva - sem vette teljesen a lapot. Amúgy nem volt rossz a több, mint kéttizedes múltra visszatekintő, a hónap elején új lemezzel jelentkezett csapat deszkákon eltöltött ideje alatt bemutatott műsor, volt benne átélés, de a sok tempós téma miatt valahogy monotonitásba csapott át az egész és így kevésbé volt élvezhető. De bemelegítésnek jó volt. Viszont az is lehet, hogy az én készülékemben van a hiba és nekem nem jött át valami és nagyon jók voltak, embere válogatja.
Viszont a Sear Bliss! Nagy Andrásék mindig is titkos favorit voltak nekem, mert habár a black metal kevés kivételt leszámítva nem igazán az én műfajom, a Sear Bliss mindig is bakancslistás zenekar volt. Nem mondom, hogy rongyosra hallgatom akármelyik lemezüket is, de amikor elő-előveszek egy korongot, az úgy magába szív és magához láncol, amit kevés anyag tud. Ezért örültem kimondottan, amikor megtudtam, hogy ők is fellépnek az este folyamán, mert így két "listás" bandát is elcsíphettem egy alkalommal.
Az új, nyolcadik nagylemezén dolgozó szombathelyiek nem sokat variáltak a kezdéssel, rögtön az általam elsőként megismert SB dallal, a Two Worlds Collidedal bele is csaptak a lecsóba. A hangzás príma volt, Pál Zoltán harsonáját is jól lehetett hallani (szerencsére, hiszen ez adja a Sear Bliss egyik esszenciáját), ráadásul a dalválasztás is nagyon jó volt. Elsősorban a már több, mint húsz éves Phantoms és a The Arcane Odyssey dalai vitték a fonalat, amit szerintem senki sem bánt, nem mellesleg minden egyes dalt olyan ováció és taps fogadott, amire talán még a zenekar sem számított. Abszolút ötcsillagos fellépés volt, még ha új dalt végül nem is kaptunk.
Végül aztán a meghirdetett előtt tíz perccel elsötétült a Dürer nagyterme és színpadra lépett az este nagybetűs fellépője, a Mayhem. Nem tudom, hogy a megjelent tömeg elsősorban a zenekarnak, vagy a De Mysteriis Dom Sathanas lemez legendájának szólt, de talán mindegy is, hiszen a tömeg egy emberként várta a norvég és természetesen részben magyar zenekart. Itt azért egy gondolat erejéig kitérnék arra, hogy hiába mondták be előre, hogy a vakukat kapcsolják ki a fényképezőkről, ha már felvételeket akarnak maguknak a közönségből, mégis többször volt villanás lentről, mint a stroboszkópból, ami nem biztos, hogy jót tett a nézőtéri élménynek. Ennyit a picsogásról, jöjjön a zene!
Mit lehet mondani egy olyan fellépésről, amin már jó előre tudjuk, hogy mikor, mi fog felcsendülni? Ilyen szempontból nem sokat, hiszen a dallistán "élvezkedni" semmi értelme, egytől egyik a metalzene történelmének klasszikus tételeiről van szó. A látvány? A folyamatos, ködös atmoszférát erősítő füstgépes homály csak rájátszott az egészre, a fények is inkább a sejtelmes atmoszférát erősítették, legalábbis az első szakaszban (értsd: első négy dal), utána bekerült egy szószék, rajta két gyertyával és egy koponyával, Attila ott folytatta az egyébként egy transzba esett szerzetesre emlékeztető mozgásait. Fontos kiemelni, hogy a hangzás kellően mocskos volt, mégis passzolt az estéhez, hiszen tudjuk, hogy az eredeti anyag is kicsit inkább maszatos, így volt igazi az élmény. A zenei teljesítményre nem térnék ki, mindenki gépies precizitással hozta a részeit (Hellhammer szerintem eleve az), Necrobutcher is masszívan alapozott, viszont a két gitáros, Teloch és Ghul kvázi szürke eminenciásként "csak" hozták a nekik kiszabott szerepet. Nyilván nem is lett volna szép, ha el akarnák vinni a bulit. Természetesen sok konferálás nem volt (kivéve az évek óta megszokottakat), de ez nem is annak volt a helye és ideje. Attila azért a végén külön, szavak nélkül megköszönte a közönségnek a megjelenést, mi pedig megköszöntük, hogy ott lehettünk és részesei lehettünk ennek az élménynek. És hogy mit adott ez az egy óra? Kinek mit! Történelem, legenda, élmény, egy szelet múlt, egy mestermű! Nem lehet hangsúlyozni a De Mysteriis Dom Sathanas lemez érdemeit és értékeit, de nem is kell. Lehetett volna még játszani egyéb dalokat is? Biztos el tudtuk volna viselni, de az már nem lett volna az igazi. Így, ezzel a nyolc dallal és egy órányi játékidővel volt kerek egész ez a koncert, nem is kellett ide több.
De mit is lehetne még elmondani erről az eseményről? Aki szereti a black metalt, az biztosan ott volt, sőt, merem vállalni, hogy több olyan arc is, aki annyira nem részese ennek a mozgalomnak, hiszen a Mayhem már nem is mint egy zenekar, hanem mint kultusz érkezett el a Dürer Kertbe, akiket minden metalosnak illik életében legalább egyszer látni. Aki ott volt, biztos, hogy nem csalódott, aki meg nem, az pedig eheti a kefét, azt biztosra veszem. Kötelező élmény volt, egy szelet történelemmel. Köszönjük!
Fotók: RÉTI ZSOLT, további képeket a Zenefesto.hu oldalán ITT találtok.
