The Doomsday Kingdom – The Doomsday Kingdom (Nuclear Blast, 2017)

Klasszikus doom újratöltve, 2. rész

2017. április 20. - p.man

the-doomsday-kingdom-the-doomsday-kingdom.jpgÁprilis elején nem csak Wino, hanem egy másik ikonikus doom arc, a néhol Doomfathernek is hívott Leif Edling is kijött egy új anyaggal. A mondat második felét viszonylag sokszor leírhattuk volna az elmúlt bő 30 évben, most viszont az benne a csavar, hogy nem egy új(abb) Candlemass albumról van szó, hanem egy projektről, amit részben időtöltésként, részben terápiás célból hívott életre Edling. A The Doomsday Kingdom tavaly ősszel már kijött egy EP-vel (Never Machine), és az első teljes értékű lemezanyag ezt a vonalat viszi tovább.


A svéd doom nagy öregjeit, a Candlemasst minden bizonnyal kevés embernek kell bemutatni. Első albumuk, a ’86-os Epicus Doomicus Metallicus a klasszikus doom egyik csúcsteljesítménye, melyet azóta is érinthetetlenként tisztelnek világszerte. A zenekar számtalan tagcserén, két feloszláson van túl napjainkra, de még mindig köszönik, jól vannak. Erre a bevezetőre azért volt szükség, mert a CM történetének kevés biztos pontja közül az egyik – vagy inkább a legfőbb – a basszusgitáros, dalszerző Leif Edling. Amikor néhány évvel ezelőtt mindenféle hírek kezdtek el keringeni egy nehezen megfogható betegségről, leállásról, mindenki bizonytalan volt azzal kapcsolatban, hogy mi lesz Doomfatherrel. Tavaly kezdtek el infómorzsák csöpögni azzal kapcsolatban, hogy talán rendeződik a helyzet, mégpedig annyira, hogy nemcsak a Candlemass jött ki egy EP-vel, de szóba került egy másik projekt, jelen írás tárgya, a The Doomsday Kingdom. A társak ezúttal jól ismert arcok, Marcus Jidell gitárost leginkább az Avatariumból vagy a Candlemassból lehet ismerni, Andreas Johannson dobos a Narniában nyomja, míg az énekes, Niklas Stalvind a Wolfból ugrott be. A rutinosak azonban tudják, hogy ez csak a látszat: a TDK első albuma nem szól másról, mint Leif Edlingről. Ami egyáltalán nem baj, csak…

Ez a csak az, amit a 8 dalos, bő ötven perces anyag többedik hallgatása után is érezni lehet. A Silent Kingdom első húsz másodperce után azt gondoltam, hogy ez az új Candlemass anyag, csak valamilyen megfontolásból nem a saját nevükön jött ki. Aki esetleg nem ismeri a tavalyi EP-t, elképzelhető, hogy hasonlóan fog járni, mert hiába volt elég egyértelmű eddig is az irány, a két inkarnáció közötti hasonlóság kísérteties. Ahogy a CM-nél is megszoktuk, NWOBHM-ből eredeztethető középtempós doom adja az album gerincét. Lesznek olyanok, akik nagyon fogják élvezni az olyan dalokat, mint a Never Machine, vagy a Hand Of Hell (de bármelyiket említhetném), mert a TDK időutazásra invitál, a nyolcvanas évek közepére. Ha nem tudnám, hogy ez egy alig egy hónapos anyag, legfeljebb a stúdiótechnika minőségéből következtethetnék arra, hogy nem harminc éve készült. A The Sceptre olyan, mint egy elfeledett Witchfinder General dal, máshol egy kis Angel Witch, korai Maiden, Saxon…mintha megállt volna az idő. Ne értsük félre, nagyjából ugyanilyen logika mentén méltattuk néhány héttel ezelőtt az új The Obsessedet, itt most valahogy mégsem talált meg. Valószínűleg az lehet a helyzet, hogy a doom ilyen klasszikus, metálból kiinduló és ott meg is maradó felfogása nekem nem jön be, de ez legyen az én bajom, és nem kritikai szempont. Azoknak, akik bírják a már említett zenéket, és persze a CM anyagait, a TDK albuma egy ajándék addig, amíg a kijön az új album.
17103780_1633175270033830_7784141014970574430_n.jpgAz előbbiek alapján úgy tűnhet, hogy nincsenek jó pillanatok a TDK első albumán, ami persze nem igaz. A már említett Hand Of Hell kicsit Judas Priest-es énektémája és középtempója megbízható koncertslágernek tűnik (2.30-nál tekerd fel a hangerőt!), a lemezt záró The God Particle szerkezete pedig kifejezetten az újkori Black Sabbathra emlékeztet (God Is Dead). Az egész anyag jó úgy, ahogy van (már akinek bejön ez a stílus), csak azt nem értem, hogy miért nem Candlemass néven jött ki. Valószínűleg ennek Edling betegségéhez lehet köze, egészen pontosan a lábadozáshoz, ahogy az interjúkban is leggyakrabban a TDK-t terápiás célú zeneírásként emlegeti a Doomfather. Akárhogyan is történt, a klasszikus doom rajongóinak érdemes egy próbát tenni az anyaggal, viszont a modernebb felfogás hívei inkább maradjanak az új Pallbearernél. 
3/5

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1212439417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum