Ahogy azt korábban behirdettük, hétfőn két rendkívül érdekes zenekar lépett fel a Dürer kistermében, akik még jelenleg is együtt turnéznak Európában. Egyenként is unikumnak mondható zenei produkciókkal. Ettől, vagyis általuk pedig egy teljesen más világ költözhetett a túlságosan is szellős koncertterembe. A duó alkotta Pinkish Black és az Alaric hozzáállásán azonban nem múlott semmi. A Relapse Records és a Neurot Records két friss lemezes bandája ugyanis olyan zenét és estét varázsolt, amibe sűrűn még akkor sem szaladsz bele vállal, ha konkrétan ezekre hangolt arc vagy abszolút.

Az egyik hazai előzenekar a Planet Void volt. Akik fellépésére egy erősebb rohanás után estem be, nagyjából a kezdésükkel párhuzamosan és kicsit nehéz volt megérkezni precízen felépített zenei világukba. A hangolódásban pedig a szinte üres terem és a nem legfinomabb megszólalás sem segített. Pedig ez az indusztiális és metál hatásokban is gazdag zene érezhetően finom hangolást kíván, mert valami olyasmiből is született. A tisztelet azonban kijár, mert a számok változatosak voltak és az előadásmód sem volt lelombozott, annak a fél tucat hallgatónak a dacára sem. Ahogy a Pigeoncoma sem vesztett a lelkesedésből a szinte üres teremnek. Látszott, ha hárman lennének is imádnák minden pillanatát, hogy együtt játszanak. De tényleg. Zenéjükben pedig nagyjából a karcosabb garázs punktól, a szétvariált math témákig szintén lefedtek, az elszálltabb oldalról ráközelítve minderre.

Aztán valamikor kilenc után elkezdte felpakolni a cuccát a Pinkish Black duó. Ez pedig annyit jelentett esetükben, hogy be kellett állítani a dobot, meg fel kellett rakni a billentyűket, pedálokat és szó szerint egy bőrönd kütyüt még a színpadra. Amit a zenekar két tagja komótosan meg is tett. Miközben az énekes fehér bőrcipője simán beégett az elmémbe, ahogy elnézegettem őket pakolás közben. Mindig is bírtam a fura fazonokat. Így simán bemoziztam a cipő gazdáján, aki körülbelül úgy festett, mintha Woody Allen lehetne kicsit Hunter S. Thompson. Szóval nekem ez már akkor is buli volt, mikor még el se kezdtek játszani. Viszont kicsivel később ez is megtörtént szerencsére. Ami a lemezek után bebizonyította, hogy a Pinkish Black is az a zenekar, akik abszolút saját világot kreáltak maguknak. A feszes dobokra érkező melankolikus és sokszor monumentális billentyűk épp úgy nyúlnak bele a hetvenes évek megfolyt világába, mint a katedrális doom metálba, de mindezt gitárok nélkül. Közben pedig mindezek dacára az egész inkább borús dark wave, miután a billentyűké és kütyüké a főszerep. A zenéjükben pedig teljesen elszállt két fazon főleg a nemrég megjelent Bottom of the Morning lemezről nyomott dalokat. Brown Rainbow, Special Dark, I'm All Gone. Mindezt pedig teljes meghittségben. Nagyjából húsz embernek. Teljes alázattal. Ahol hiba talán csak az lehetett, hogy az utolsó két számban a dobok szinte mindent elnyomtak. Viszont az is tény, hogy azok a dobok kurva jók voltak.

Agitálni pedig semmiképpen sem szeretnék, de bennem nem csak a dalok hangulata miatt voltak szomorkás érzések. Sokszor aggaszt a kis nézőszám bandáknál, melyekkel kapcsolatban elfogult vagyok és tudom ez kotta, hogy csak rólam szól. Bennem is megjelenik az a fajta önközpontúság, hogy ami nekem tetszik, azt mindjárt kiterjeszteném az összes fejre a világon. Ennek megértésén már túl vagyok. Mégis nehéz az mellett elmenni, hogy manapság Budapesten hihetetlenül színes és intenzív a koncertpaletta az underground szinteken. A lehetőségek gazdagon, termek meg szinte üresen. Egy olyan világban, ahol arra már nem lehet hivatkozni, hogy nem vágtam a bandát. Mert azt csak azt jelenti, hogy fukar voltam két klikkel. Az értékes dolgok meg csak azért nem mennek a levesbe, mert vannak olyanok, akik szerveznek le veszteséges bulikat. Bandáknak, akik eljönnek veszteséges turnékra. Pont. Meg tisztelet.

Ha viszont már a doboknál tartottunk, akkor az Alaric tíz után kezdődő koncertje alatt kaptuk abból a legdurvább ízelítőt. Ugyanis nekem itt esett le, hogy a tavaly megjelent End of Mirrors lemezt javarészt ez az, ami igazán bemozgatja. Tehát leginkább ez miatt gondoltam az év egyik lemezének a hét számos anyagot. Ami bár zeneileg nagyon más a legtöbb Neurot Recordings bandához képest, de meghallgatva ezeket a dalokat, azon mit sem lehet csodálkozni, hogy ennél a kiadónál kötöttek ki. Ugyanis ők épp úgy teremtenek saját világot, mint a fennemlített duó és a kiadójuknál minden más zenekar. S bár a kivetítés is hozzátett a koncertjükhöz sokat, itt mégis a zeniségé volt a főszerep. A deathrock címkével leskatulyázott zenekar ennél sokkal több. Piszkosul sötét, lírai, személyes és szenvedélyes. A Demon, Wreckage és az Angel című dalokban is van épp úgy new wave hatás, mint törzsi kultusz és talán punk rock is. Meg persze érzékenység és valami úriemberes jó modor. Mint amit az énekes is sugallt. Akiből szintén nem vett el a gyér közönség. A koncert lelke mégis a dobos maradt. Jason Willer látványos és precíz dobjátéka nálam az utóbbi évek legjobbja. Az Adore című számot záró dobszóló nagyjából az volt, amiért már önmagában is feljöttem volna Pécsről, hogy élőben lássam a tagot eljátszani. Feltolva a szintet ennél a nehéz, de varázslatos zenénél. Amit nagyon örülök, hogy láthattam élőben. A tavaly albumhallgatásnál nem voltam benne biztos, hogy ezzel eljutnak Budapestig. Mert itt nem trend van, meg sok sör és péntek, hanem mélység. Hétfőn.

Agitálni pedig tovább sem szeretnék, de ezúttal nem bírom ki, hogy ne írjam le, szerintem a Tukker Booking hozza idén talán az egyik legváltozatosabb buli listát, ahol az Alaric és Pinkish Black után olyan bandákból áll a sor, mint a The Body, Dälek, Zhrine, Wave, Yacopse és hasonlóan unikum bandák. Figyeljétek mik mennek, mert óriási csemegék! Akik ötven emberért is eljönnek Budapestig!

( A fotókat Kovács Tamás készítette, akinek a további képeit ITT az oldalán láthatod. )