Nem könnyű boldogulni egy olyan világban, ahol a kőkemény tények ropogva feszülnek egymásnak. Esetünkben ugyanis létezik olyan jogerős állítás is, hogy csak az ész a fontos és nem a haj. Miközben mások eskü szövege viszont pont úgy szól, hogy: Csak a hosszú haj meg a hülye zene! Ha azonban vesszük az első állítás reciprokát, akkor azt pontosan úgy írhatjuk fel a szabály szerint, hogy csak a haj a fontos, nem az ész. Ezzel pedig a két tényt azonnal olyan közös nevezőre hoztuk, hogy azok akár együtt is lehelhetnének csókot a kamerába. Ahogy a nyolcvanas évek azon csókot lehelő zenészei is, akik leginkább saját hajukkal koronázták meg a rock and roll muzsikát és bár közös nevezőt a dögös zenész és az öltöztethető hajas baba között ők is teremtettek, a legnagyobb matek varázslat részükről mégis az volt, mikor a csőre töltött pisztoly csövével megtalálták a hatost a képzeletbeli óra számlapján a szűk cicanadrágokban. De hogy kik is voltak azok, akiknek istencsászár frufruját a rágógumi pufogtató kis csajok arcába fújta akkoriban a szélgép, azt ebből a cikkből simán levághatjátok.
A szeszélyes vonalvezetésű, aszimmetrikus hajkoronák fénykorát pedig valóban a nyolcvanas évek elejétől jegyzi a rocktörténelem, bár minden csiklandozó tincsért és slágerért kicsit a Van Halen zenekar hatása tehető felelőssé. Némiképp a Ratt is rájuk hajazott, mikor belecsapott a lecsóba.
Vannak akik szerint a szerelem méreg. A Poison azonban egyes feltételezések szerint több párkapcsolati krízist oldott fel a kocsik hátsóülésén, mint ahány tupírozott szempár szúrta Rikki Rockett forrónaciját, mikor végre kikacsintott a dobok mögül.
A hajba pedig, ha nyál került, csak növelte a rúzsfoltok számát a rakoncátlan tincsek tövén. A glam egyik legerősebb katalizátora azonban mindig is a Kiss volt, így a Dokken vattacukor rockjának célja sem lehetett más, minthogy végül ragadjon az ajkakon.
Az Autograph a férfismink kérdését szintén olyan lazán kezelte, mint a gitárokat. Ettől is váltak emblematikussá, ami a nyolcvanas éveket illeti. Pár melírozott pankrátor tuti, hogy szintén felcsavarta a rádiót, mikor a máig aktív kaliforniai banda valamelyik akciófilm stáblistához igazított nótája felcsendült a sztereómagnó által befogott rövidhullámokon.
A pisztolyok csövét azonban nem mindig a színpadon állították hat órához a tapadós nacikban. A Vixen nevű banda tagjainak az kicsit nehéz is lett volna. A hajbanda mezőnyben ugyanis ők voltak azok, akik szimplán azért tupíroztak nőiesbe, mert valóban azok voltak. Roxy Petrucci nem csak a dobokkal, de a Mötley Crüe rajongó férfiszívekkel is simán eljátszogatott.
Twisted Sister séró alá felhúzni egy macskanő dresszt, ami elől azért villant némi bekecset már önmagában lehetne a kor afrodiziákuma, de a hozzárendelt rock és rúzs lett végül az, ami fellobbantotta a görkorcsolyadiszkóban a tini szívek szalmáját. A Tigertailz hajak olyanok voltak a rockszakmában, mint Versaille kastélyai az építészetben.
Érdekes, hogy a Danger Danger nem futott be olyan komoly karriert, mint Alice Cooper. Pedig a szőkék általában sikeresebbek. Főleg, ha ilyen slágereket képesek írni. Ráadásul részben kétsoros szintetizátorra. Plusz hajhagyma serkentő gitárokra.
A szemceruzával felrajzolt stílus határait pedig a Pretty Boy Floyd sem lépte át. Azon belül viszont szinte magától olvadt bele a Karatekölyök harmadik epizódjának egyetemes mondanivalójába. Emlékét ugyan DNS talán nem, de a VHS mindenképpen őrzi majd.
Szélgép pedig már időszámításunkkal a Steel Panther előtt is volt. A Slaughter pedig nem félt használni. Ahogy a Lita Ford kisasszonytól ellesett szájfényt sem. Gitározás közbeni kisterpeszük nagy terpesz volt az emberiség történelmében.
A Cinderella és a Quiet Riot mégsem lett a legkomolyabb kaliber, ami a pisztolyokat illeti. Ezért nem neveztek el nótáikról csizmás kandúrokból álló és csókot csaló rock and roll bandát a vadkeleti Holywood bulváron Óbudán. Ellenben az L.A. Guns egyik legnagyobb slágeréről igen. Mert a nyolcvanas évek vége felé ők égették el nagy füsttel talán a legtöbb gumit. És nem a motorok hátsókerekéről...
