A kilencvenes évek végén felnövekvő metal generáció, ha akarta, ha nem, kikerülhetetlenül szembesült a Melodikus Death Metal, vagy ha úgy tetszik az epicentrum tiszteletére Göteborg Metalnak keresztelt műfaj jelentőségével.

És milyen szép is volt mindez, hisz hiába voltunk annyira nagyon kemények, hogy még a reggeli kakaó mellé is minimum egy karcos Deicide korong pörgött a discmanen, és a Cannibal Corpse, I Cum Blood slágere simán csak egy szerelmes dalnak számított, titkon azért mégis belefeledkeztünk például az In Flames dallam kavalkádjába. Mi több, okkal feltételeztük, hogy ezekbe a skandináv srácokba, azt az oly jellegzetesen fémes ízű életérzést a kanalas orvossággal együtt adagolták.

És láss csodát, a büdös nagy hómezőkön át a „svéd dünnyögősmetál”megjelenése fix nyomtávot szántott számos később kibontakozó műfaj számára, mert hol is lennének ma a furcsa mozgású, tokáig vart / térdig trikós / sztreccs farmeres gyerekek a nagy öregek múzsacsókjai nélkül.

Nem csoda hát, hogy az érát nagyban meghatározó fent említett zenekar mellett a műfaj másik nagy zászlóvivőjeként aposztrofálható Dark Tranquillity eljövetelének híre a mai napig sokakat késztet rángógörcsben tetőző heveny jegyvásárlásra, arról már nem is beszélve, hogy végre ez egy olyan turné, amely szombati napon méltóztatik megérkezni hozzánk. Öröm és üdvrivalgás a 42. hatványon!

És ha már 42: Érdemes volt korán érkezni, hisz eme jeles estét nem más nyitotta, mint a sokunk által kedvelt, fennállásának idén 18. évét megünneplő hazai technikás / extrém metal gépezet, az új dobossal debütáló Watch My Dying.

Eme remek nyitó attrakciónak több okból is örültem. Egyrészt, mert mikor legutóbb láthattam Őket, természet anyánk úgy döntött, hamar lesz sátorbontás, és a RockPart fesztivált rekord sebességgel sárba mosta, másrészt a helyszínen szembesültem annak tényével, hogy új cséphadarójuk nem más, mint a Eye For I soraiból ismert Szanics "Rico" Richárd.

A nagykorúsággal bizony a felelősség is kéz a kézben jár, így Gábor felelős népnevelőként következetes magázódással vezényelte végig a műsort, minden alkalmat megragadva a kultúra és a rendszeres könyvtárlátogatás fontosságára, ám a technika kiszámíthatatlan Istene ezúttal korán lerészegedhetett, mert a hangzás finoman szólva is komoly kívánnivalót hagyott maga után. Ám egy jó Carbon, Túladagolt idő vagy egy Fényérzékeny hallatán rendesen beindul a nyaki izomzat, ez most sem volt másként. Még 18-at legyenek kedvesek beletenni az Urak!

Szégyen és gyalázat, de a német illetőségű Nailed To Obscurity zenekarral kapcsolatos ismereteim egészen a koncert napjáig a zéróval voltak egyenértékűek, így pótolnom kellett az űrt. A csapat 2007 óta összesen három nagylemezt jegyez, jómagam a legutóbbi King Delusion koronggal kezdtem az ismerkedést, ami bár jól hozza a stílus által megkövetelt sztenderdeket, 3-4 dal után már nem kötötte le a figyelmem. Élőben azonban jobbat hoztak, mint vártam, sőt, meg merem kockáztatni, hogy az amúgy egész estét jellemző igen gyenge megszólalásban - az elhúzódó kezdeti nehézségek ellenére is - talán ők hozták a legjobbat. Hangulatában számomra valamiért leginkább a korai (Brave Murder Day lemezes) Katatonia villant be, de ez ne zavarjon meg senkit. Érdemes elcsípni ezt a zenekart.

Már a Nailed To Obscurity műsora alatt is szép számban tobzódott a tisztelt nagyérdemű, a létszám a főzenekar színpadra lépésekor még inkább gyarapodni látszott. A háttérben beizzott a bitang nagy ledfal, a Dark Tranquillity legénysége pedig a...hát, hogy is mondjam...érdekes - bízom benne, hogy koncepció volt mindez - hátulról tolt megvilágításnak hála árnyalakokként tűnt fel a színpadon. Kezdetét vette a ráadásokkal együtt húsz állomásos késő éjszakába nyúló utazás.

Hamar magával vitt a hangulat, ami nem is csoda, hisz a legutóbbi Atoma korong számomra a 2016. év egyik legjobb lemezének bizonyult, és élőben, a vetített látványelemekkel támogatva még nagyobbat ütnek a nóták, bár a fények miatt néhány fotós bizonyára enyhe idegrohamot kapott.

Már a nyitó Force of Hand rendesen beindította a gépet, és még csak ez után jött a java. És furcsa fények ide vagy oda, a folyamatos vizuális támogatás akár a klipes daloknál, akár az egyéb látvány trükkökkel spékelt nóták alatt nagyot dobott az összképen. A Forward Momentumot ennek az összhatásnak köszönhetően csaknem megkönnyeztem, ami azért nem semmi.A hangzás továbbra is csak próbált talpra állni a sokkból, de ezek után már ez sem zavart. A hangulat aljasul képembe tolta kloroformos kendőjét és jó időre sikeresen belekábultam az előadásba.

Bár a színpadi felállás mostanság eltér a megszokottól, ez sem ejtett csorbát a svédacélon. Egy Amott nevű fickó felbukkanása gitárral a kézben mindenhol csak jót jelenthet, még akkor is, ha nem Mike, hanem Chris az illető, és bizony Johan Reinholdz is jól hozta a magáét és az énekes / frontember Mikael Stanne-t sem lenne érdemes a pókerarcúság vádjával illetni.

Némi pihenésként egy nyilván hosszas szervezést igénylő leánykérésre is maradt idő, és miután a boldog vőlegény sikeresen meggyűrűzte a meghatott Emesét, a show ment tovább, hiánytalan repertoárral, ügyelve az új korong és régi közönség-kedvencek egyensúlyára. Olyannyira teljes volt a felhozatal, hogy a vége felé már kissé tán meg is fáradt a történet... az időben kevesebb, hangulatában lehet, hogy több lett volna, ám ezzel együtt is remek estét tudhatunk magunk mögött. Mielőbbi viszont hallásra!