Ez a beszámoló egy olyan estének szól, ahol négy nem feltétlenül ismert zenekar osztozott gyors egymásutánban a Dürer Kert kistermének színpadán kedden, azaz május másodikán. A este zenekarai ugyanis nem a könnyen emészthető műfajok képviselői voltak. Egyenként is nagyon sajátságos zenéjük pakolta a súlyt és az egyediséget a terem falai közé vitathatatlanul. Bár az először Budapesten játszó The Body volt a főszereplő - akiket műfajilag nehéz lenne bárhova besorolni - az Entrópia Architektúra, az Oaken és a Uniform sem voltak kevésbé érdekes zenészei az estének.

Ami teljesen pontos kezdéssel bírt valamikor fél kilenc magasságában. Ekkor foglalta el a színpadot az Entrópia Architektúra, sajnos nem hiánytalanul. Nekem ugyanis hiányoztak a monumentális jelentőségű fémcsövek a zenéből, ahogy a látványból is. Leginkább azonban Walch Marci hiányzott, aki ezen az estén sejthetően nem tudott ott lenni. Így némiképp vágott produkciót láthattunk tőlük, nagyjából négy szerzeménnyel azok közül, amikben inkább a hagyományos dobok és a gitárok érvényesülnek. Szólni viszont nagyon jól szólt az egész. A gépzajokat is mozgató énekes, vagyis Csaba hangja pedig minden számban tetőzni tudott, miután kapott a hangja valami torzítót, amit magamban mitológia óriás effektnek neveztem el, miközben hallgattam. A nagyjából fél óra játékidő után pedig érthető volt számomra az is, hogy mondjuk miért nem vonult fel a teljes szertár a színpadra. Csalódást viszont így se okoztak.

Utánuk aztán az Oaken következett, akik szintén érdekes színfoltjai a magyar underground életnek. Meg kicsit mellőzöttek is ahhoz képest, amilyen szinten mára összeállt ez a kísérletező jellegű hardcore muzsika. Amiben a Catharsis hatása éppúgy felfedezhető, mint a Neurosis. Mindehhez pedig kedden is érkezett egy jó adag szuggesztív előadásmód, ami szerintem a fal mellett állók lelkébe is bele tudott még rágni kicsit. Főleg a fél órányi játékidő első felében, ahol csak a súlyozás szakadt le a színpadról, míg a végére megérkezett némi melankólia is. Persze szívhez csapkodott csörgőkkel a legvégső katarzisig, mikor frontemberünk szinkronban nyomja a törzsi ritmust a dobossal félállatba. Ami látványban sem szegényes, de érzelmileg mindenképpen odapakol. A King Beast lemezre mindenképpen mennyetek rá, ha szeretitek a sötét igazságokat. Meg a felkavaró gazságokat. Mert akkor jó lesz. Ez is jó volt.

Akár csak az este főszereplői, úgy a turné vendége, azaz a Uniform is egy kétszemélyes zenekar. Akik mint kiderült simán eléldegélnek egy bőröndből ezen a turnén. Abban viszont nem a zoknijaik vannak, hanem azok a zajokhoz szükséges eszközök, amihez már csak egy gitárt kellett hozzácsapni és mehetett a show. Ami az első másodperctől tele volt lendülettel és káosszal, de főleg káosszal. A punkgitárok, gépdobok és az effektekkel szétkapott ének ugyanis valahogy nem állt össze. Mondjuk nekem. A srácok viszont félőrültként nyomták végig ezt az indusztriál, noise, punk keveréket. Ahol hol egyikük, hol másikuk csavargatott valamit az öreg bőröndben, miközben egy másodpercre se álltak meg levegőt venni. Ahogy néztem őket az volt bennem, ezek tuti olyan arcok, akik otthon az államokban valami stresszes melót csinálnak és évente kétszer aztán elmennek együtt dühöngeni és üvöltözni minimalista alapon. Ha így néztem, pedig már teljesen érthető volt amit csináltak.

Ha pedig már az elején hiányokkal kezdtük, akkor The Body a esetében szintén van egy ilyen sztori. A rendkívül érdekes kéttagú banda egyik tagja Lee ugyanis nem tud a pánikrohamai miatt utazni, így őt helyettesíteni kellett ezen a turnén. Ez pedig megmagyarázhatja, hogy mondjuk miért most járt a banda először nálunk. Valószínűleg ebből az okból tudniillik máshol sem játszottak sokat Európában. A pontos kezdésnél azonban nekem nem csak ő, de az élő dobok és a gitár is hiányzott. A főszerep így itt is két bőröndnek jutott, melyeket egymással szemben állítottak föl a kivetítő előtt, minden hang tehát ezekből szabadult el. Persze Chip King elfojtott és karcolgató sikolyaival kísérve. A dolog pedig gépdobokkal sem volt kevésbé nyomasztóbb sztori. Szakadt az arc, ropogott a kéreg. Napjaink egyik legérdekesebb bandája pedig húzta a hurkot, egyre szorosabbra. Az Empty Heart és a Hallow / Hollow biztos, mint ahogy az is, hogy a To Attempt Openess volt amivel kezdtek, a végét meg nem vágom, mert szétfolytam. Csak azt tudom, hogy azt érdekesnek találtam, hogy a kritikailag nagyon elismert tavalyi No One Deserves Happiness lemez nem kapott nagyobb szerepet. A fél órányi játékidő viszont simán megcsinált, így csak először voltam csalódott, hogy nem játszottak többet. Utána már értettem. A masszív letargiából ezen a zajszinten nagyjából ennyi, amit be tudsz fogadni. Vagy még ezt sem. De azért maradnál. Vagyis én még maradtam volna. Meg szerintem az a száz egynéhány másik ember is a teremben. És mondjuk ahogy a The Body maga, úgy ez is nagyon érdekes.

                                            ( A képek nem a koncert helyszínén készültek. )