Oxbow - Thin Black Duke (Hydra Head, 2017)

Az egész lemez egy jel. Hogy soha ne felejtsd el...

2017. május 18. - johndoesbasement

16939171_10154969883078286_2418260815672386434_n.jpgBár a végtelen abszolút hipotetikus fogalom, abban azt gondolom azért simán meg tudunk egyezni, hogy zenekaraink sokszínűsége mégiscsak egy gyakorlati síkon elfektetett nagyon szép nyolcas. Ami magába foglal többek között olyan zenészeket, akik megérkeznek egy általuk választott, de már létező világba és kreativitásuk határait valamennyire meg is fogja szabni az ahhoz való idomulás. Meg aztán magába foglal olyan alkotókat is, akik viszont ott óhajtanak osonni, ahol azt korábban nem nagyon tette meg senki. Ezért saját világot teremtenek. Ahogy az Oxbow is ezt tette anno. Első perctől kezdve megismételhetetlen koncertjein és lemezein egyaránt. Ahogy az elmúlt huszonnyolc évben tudniillik megőrülni tudtak, és ahogy ezen a hetedik lemezen most a legtöbbször megszelídülnek, az mindenképpen inspiráló. Nemcsak zenei értelemben.

Bár biztos, hogy ők azért az a zenekar is, akiket a zenészek is szívesen hallgatnak. Bátor kísérleteik ugyanis merész fondorlatokkal gyúrják össze az első Fuckfest című lemez óta a punk, a jazz, a blues, a noise és néhol a metál legjavát. Annyi szenvedéllyel és csavarral, amitől csak izgalmas lehet valami. Ugyanakkor annyi szenvedéllyel és csavarral, amitől elég nehezen követhető és emészthető is lesz az a valami. Ami sok esetben egyébként hasonló ahhoz, amit mondjuk Henry Rollins a szólólemezein, vagy később a Rollins Band együttesben csinált. Csak az Oxbow korai lemezeiben még annyi kompromisszum sincs, mint amennyit Rollins mester halványan bevállalt. Dallamosabb szerzemények mondjuk minden időszakban szerepeltek Oxbow albumokon, de ezek azért mégsem azok a dalok voltak, amiket túl sűrűn bevállalt a rádió. Vagy ha igen, akkor csak Mike Patton, John Wright és mondjuk Noah Landis ültek pár rétegeltebbre szőtt formával a hangszórók előtt.

ed139d34-5010-4108-ae38-caea8b36b0fe.jpg

Az őrült intenzitásnak azonban van egy olyan általános tulajdonsága, hogy a legtöbb esetben miután kitombolta magát, valahogy mégis letisztul. Ez érződik finoman megvalósulni ezen az új Thin Black Duke című lemezen is. Ami tíz évvel jelent meg az utolsó The Narcotic Story című anyag után. Ahol az emészthetőség, még ha nem is tervezetten, de tulajdonsága volt már annak a lemeznek is. Ahogy az új lemez Cold and Well - Lit Place című nyitótétele is egy laza funky a doboknak köszönhetően, ahol Eugene S. Robinson hangja is nyeglén mesél, mintha egy bár sztorit csöppentene. Míg az utána következő Ecce Homo is egy igényesen hangszerelt, de jól követhető tétel. Aminek a billentyűi és fúvósai mellett a gitárját is nagyon szerettem. A nagy hangszeres tudás sokszor ott dől el, amikor három hangnál nem jön több, de az annyira a helyén van, hogy nem is kell több. A Gentleman's Gentleman a billentyűktől pedig szintén gazdagabb, de amiért kedvenc lett az a noise gitár és a sutyorgásból magát a legszélesebb érzelmi skáláig kinövő énekdallam.

Balladának pedig ott van a Letter of Note, ami bár egy egyszerű gitárra épül, az énektől mégis elszáll. Mondjuk nem fel, hanem piszok mélyre. Hogy pedig ezeknek a zenéknek miért mindig a dob az alapja, azt Greg Davis meséli el a Host című számban, két jóképű ütővel. S hogy mindezt hogyan spékeli meg egy zseniális frontember, aki egyszerre önmaga, Jim Morrison és mindenki más is akit szeretsz, arra szintén megkapod a választ. Még három jazz fúvósokkal és harmóniagitárokkal is fel nagyon mégsem lélegző keserédes tételben. Ami talán az Oxbow történetében a legegyszerűbb zenei eszközökkel összerakott, de elképesztően hangulatos nyolc szám összességének utolsó harmadát jelenti majd. Tízből tízes lemezeik sorában, amikkel akkor is el tudsz utazni bárhova, ha petákod sincs és csak egy zokniban meg egy sztenderd alsóban szívod valamelyik plafon alatt a cigidet éppen. Sokkal több textilt Eugene sem visel a koncerteken amúgy, amik ettől függetlenül valahogy mégis képesek egy másik szintre emelni, az Oxbow igencsak törékeny, de annál személyesebb világában. Amit nyilván ők hoztak létre, de valamit nagyon meg is tanultak benne. Méghozzá kurvára érezni ezt az egészet.

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7112511943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum