Másodszorra vállalkoztunk a már-már valószerűtlen időutazásra Milánó térségébe. Az első alkalom óta rájött a nápolyi székhelyű rock-szindikátus, hogy képtelenség évente ahhoz hasonló színvonalú fellépőgárdát összetrombitálni három napra, úgyhogy 2015 óta két napos időtartamban – plusz a VIP jegyet vásárlóknak szóló nyitó buli – zajlik a fesztivál.
A helyszín a legutóbbi látogatásunk óta mit sem változott, ahogy a rendezvényt övező helyi sajátosságok is megmaradtak. A klub előtt ugyanúgy gyűrték az ipart a kalózpóló-árusok, akikkel a rendezőség ezek szerint vagy nem tud mit kezdeni, vagy nem is akar, ám a legviccesebb az egészben mégiscsak az, hogy az ő kínálatuk sokkal bőségesebb és izgalmasabb volt, mint a hivatalos fesztivál-merch (más kérdés a minőség). A szervezés szempontjából persze fontosabb, hogy vajon a sajtósok „becsekkolását” miért nem lehetett egy menetben a teljes hétvégére letudni, a második napi sorban állást elkerülendő. Nem mintha ez annyira lassította volna a bejutást – és a karszalaggal legalább ki lehet mászkálni, ha pl. kényelmesen és valami tisztességeset szeretne enni-inni az ember a közelben –, de azért ésszerűség is van a világon, kérem szépen… Bent pedig a CD-és pólóstand előtt, jó olasz módra, elképesztő tülekedés folyt, amíg a készlet tartott. Szóval még ha látszólag olajozottan is működik a Frontiers gépezete, kifogástalanul profi lebonyolításról továbbra sem beszélhetünk, maximum az arra való törekvésről.
Más vonatkozásban, a pozitív oldaláról nézve, igazán speciális jelenség a FRF. A briteknél jellemző, „exkluzív” (értsd: alig megközelíthető) környezetben tartott banzájokat és mondjuk a németországi H.E.A.T. fesztivált leszámítva egyedülálló seregszemléje a kiadó által végtelen odaadással támogatott dallamos hard rock zenének, az adott kereteken belül a lehető legváltozatosabb felhozatallal. Ráadásul az esemény látogatói között egészen hihetetlen fazonok tűnnek fel, akik mintha egyenesen az 1980-as évekből, illetve az akkori idők szemkápráztató videoklipjeiből csöppentek volna ide. Hogy mást ne mondjak, itt láttam életemben először Saraya pólót valakin, ami azért elég alapos ismereteket feltételez a stílusban…
Ennyi bevezető eszmefuttatás után térjünk rá végre a dolgok érdemi részére, azaz magukra a fellépőkre. A Palace-t tipikus nyitóbandaként könyveltem el. Sablonos AOR, totálisan élettelen előadásban. Egyebet nem is volnék képes visszaidézni velük kapcsolatban, ha csak azt nem, hogy az énekes feltűnően hasonlított a néhai Vertig Józsefre (ex-Tátrai Band, Griff). Zeneileg a One Desire sem nyújtott sokkal több különlegességet, viszont tőlük a legelcsépeltebb megoldásokat is bevette vagy legalábbis jobban elfogadta az ember, mert a finn srácok ügyesen feltalálták magukat a színpadon. Innen valódi svéd diadalmenet következett. A Crazy Lixxnek már úgyszólván feltétel nélkül elhittünk bármit. Lényegében ők is jól ismert elemekből, nevezetesen a három évtizeddel ezelőtti heavy rock panelekből építkeznek, de tagadhatatlanul van érzékük hozzá, nem beszélve a meggyőző kiállásukról. Így aztán a friss Ruff Justice album húzónótáját, a Wild Childot is hasonlóan heves reakció kísérte, mint a régebbi dalaikat. Az Eclipse az idei Monumentum lemez anyagára alapozta a szettjét – a Jadedben az olasz billentyűmágus, Michele Luppi vendégeskedett – és a hagyományaihoz méltó, vitalitással teli, húzós bulit nyomott a szerzőként, hangszeresként és frontemberként egyaránt rátermett Erik Mårtensson irányításával, illetve a (már nem is annyira) új dobos, Philip Crusner által diktált tempókra. Akinek most sem esett le a tantusz, hogy nem csak az „arany generációé” a világ, hanem a mai fiatal korosztály is kitermelte mára a maga hőseit, azzal nincs sok beszélnivalónk a témában. Utóbbiak közül éppen Malmö és Stockholm csapata játszotta le aznap a saját külön meccsét, amelyben fölöttébb nehéz volna győztest hirdetni, vesztes fél mindenesetre nem volt. Mi több, a kitűnően szórakozó nagyérdemű jött ki igazán jól a dologból.
A Revolution Saints az egyik legszemléletesebb közelmúltbeli példája annak, amikor a kiadó – pontosabban a főnök, Serafino Perugino – mintegy önmaga mulattatására sorakoztat fel nagy múltú muzsikusokat különféle permutációkban, hangzatosnak szánt nevek (és általában ultragagyi logók) alatt. Jelen esetben továbbra is kicsit magas nekem, mi a pláne abban, hogy a cég házi zenésze és producere, Alessandro Del Vecchio tanítja a legyet az ablakra piszkítani, azaz dolgoztatja ki futószalagon gyártott dalvázlatait Jack Bladesszel (!), miközben Doug Aldrich gitárjátékából teljességgel kiiktatódik a rá jellemző bluesos őserő. A legtöbbet szerintem a manapság leginkább magánéleti zűrjei kapcsán emlegetett Deen Castronovo nyert a bolton, aki fényesen igazolta, hogy nem csak dobosnak, de énekesnek is elsőrangú. A mélynövésű Del Vecchio mellesleg a két nap során egyedül az ő műsoruk alatt lépett színre és billentyűzött, amúgy jobbára háttéremberként segédkezett a kulisszák mögött. A lemezhez képest nyersebben, energikusabban tolta az alkalmanként session-ütőssel kiegészülő formáció és spontánabbnak, életszerűbbnek hatott így a történet. Programjukat a Love Will Set You Free (Whitesnake), Coming Of Age (Damn Yankees) – a VIP szekció előző este a High Enough akusztikus változatát is hallhatta –, Higher Place (Journey) hármassal zárták, ami igen kedves gesztus, én azonban mélyen legbelül reménykedem abban, hogy egyszer még bizonyos Nugent, Shaw és Cartellone urak társaságában jár mifelénk a jó öreg Jack…
Mi tagadás, kissé hosszasan időztem el az imént a szenteknél, holott az est, sőt az egész hétvége fénypontját nekem a Tyketto jelentette. Láttam már korábban a bandát, úgyhogy tisztában voltam vele, milyen fiatalos, jó kiállású még mindig és milyen ügyesen megőrizte a hangját Danny Vaughn, ám ezúttal a komplett Don’t Come Easy eljátszásával arra a bulira is rátettek egy-két lapáttal. A számsorrend megfordult, nehogy rögtön a Forever Young után elhúzzon mindenki, ellenben a Sail Away alatt a lazaság netovábbjaként máris rendesen megénekeltette a népet Danny. Rajta kívül egyedül Michael Clayton dobos képviseli az eredeti felállást, de az öt éve billentyűssel is megerősített Tyketto ettől még mit sem veszített vonzerejéből. Külön színfoltja a tagságnak a Thunderből ismert Chris Childs basszer, aki kiélt brit arisztokrata arcberendezésével mintha a Csengetett, Mylord?-ból lépett volna elő. A klasszikus bemutatkozó lemez után sorra került még a ráadásban a kettes albumról a szintén roppant hangulatos Rescue Me, valamint a legutóbbi két korong címadója és utána igazság szerint akár véget is érhetett volna a nap. Vagy az utolsó fellépőket kellett volna felcserélni, mert mire színre lépett a Steelheart, a közönség létszáma jelentősen leapadt és maga a zenekar sem tudta Dannyék lehengerlő show-ját nemhogy felülütni, de még csak megközelíteni sem. Pedig mindent beleadtak. A fején is tetoválásokat viselő Rev Jones bőgősnek a RHCP-s Flea-t idéző hibbant mozgása és játéka önmagában is roppant látványos volt, Miljenko Matijevic énekes pedig egy ízben a bárpultig is elkalandozott a pódiumról, Ted Poley után szabadon (neki ez a húzás nagyon bejött). Ám hiába minden, ideértve a Rocksztár film két betétdalát is a szett legelején, nem sikerült istenigazából felrázniuk a publikumot. Az én meglátásom az, hogy erről valamelyest maga a horvát születésű frontember is tehet. Rám legalábbis nem tett éppen kedvező benyomást nyegle modorával – a közkedvelt „fuck” szócska használatát kb. annyira magától értetődőnek fogta fel, mint más a levegővételt, ahogy fura módon számos olyan öregedőben lévő rock / metal ikon is, akinél azelőtt nem dívott a szabadszájúság… – és korosodó dzsigoló kinézetével. Vaughn pozitív megnyilvánulásai és szellemes konferálása után kiábrándító volt ezzel szembesülni, nem beszélve a túlzásba vitt sikoltozásról. Hogy teljes legyen a hibalajstrom, a Tangled In Reins korong, úgy ahogy van, feledésbe merült és egy gitárral a hangzás is hagyott kívánnivalót maga után. A fő gond mégis az, hogy a banda akut „acélszívproblémákban”, azaz ötletdeficitben szenved: legyen szó a kora 90-es évekbeli amerikanizált Led Zeppelin irányvonalról vagy a későbbi funk / grunge / groove stb. kísérletekről, lényegében ugyanolyan középszerűt tettek le az asztalra (az új nóta sem vett le a lábamról) és Matijevicnek is inkább a hangterjedelme, illetve a tényleg nagyszerűen tartott formája elismerésre méltó, mint a dallamérzéke. Viszont, amennyire tudom, néhányan idehaza is élnek-halnak értük, szóval lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.
A második napot a Cruzh indította Def Leppard, Firehouse, korai Danger Danger hatású, nyíltan popos elemektől sem mentes rockjával. Némi fazonigazítás és produceri útmutatás után talán megér majd egy próbát a dolog a fősodratú médiában, ez most még amolyan félkész stádiumban leledző, középutas produkciónak tűnt. A helyi Lionville a svéd Work Of Art énekesével rokonszenvesen műveli az AOR-t. Egymást érik a szépen megformált, fogós énektémák és a dúsan szőtt billentyű-szőnyeg sem hiányzik – csak a színpadra ne kelljen nézni, akciófronton ugyanis komoly mínuszban van a brigád! A megújult felállással érkező Adrenaline Rush a három esztendeje tapasztaltakhoz képest nem kis fejlődésen ment át. Értem ezalatt elsősorban Tåve Wanning kisasszony ténykedését, akinek az akkor bemutatott esetlen mozgásához képest Saga Norén nyomozónő (A híd sorozat) intézkedés közben maga a megtestesült erotika. Most szerencsére nem akart a szuperszexi rock istennő szerepében tetszelegni az ifjú hölgy, ha már a múltkor belesült. Lazábbra vette a figurát és ettől egyből sokkal szerethetőbbé vált, ahogy en bloc az előadást is azzá tette. A hangjáról meg annyit, hogy másokkal ellentétben nekem nem a szerény terjedelmével volt bajom eddig, hanem az emlékezetes melódiák hiányával. Az idei Soul Survivor lemezük nótáit hallgatva kezdtem elhinni, hogy Erik Mårtensson ténylegesen közreműködik náluk producerként, illetve hogy Tåve esetében kiemelten foglalkozik az énekkel. Vagy azzal is…
Végtelenül örülök, hogy Kee Marcello egyenesbe hozta az életét és a pályáját, főleg mivel rendre színvonalas szólóanyagokkal jelentkezik. Europe rajongóként pedig annak is örülök, hogy attól a korszakától sem kíván elhatárolódni; főként az addig élőben sosem hallott More Than Meets The Eye és Tower’s Calling lelkesített fel és itt még nem ért véget a meglepetések sora, mert a mester egészen az Easy Action időkig is visszanyúlt a We Go Rocking erejéig. Ez volt egyébként a Poison-féle I Want Action ihletadó „forrása”, kerekedett is anno némi perpatvar miatta. A záró The Final Countdown azonban, amelyhez barátunknak szerzőként az égvilágon semmi köze, pusztán a közönségigényeket volt hivatott kiszolgálni. (Más szóval: mulatási…) Azt sem hallgathatom el, hogy számomra Marcello mindig is inkább gitáros marad, mint vokalista, koncerten legalábbis van még mit javulnia ének terén. Ízlésesen öltözködni pedig a jelek szerint nagyon nem tud.
Az Unruly Child a két nap legdöbbenetesebb élményét hozta több tekintetben. Ha csak annyit írnék le, hogy egy dal (Criminal) kivételével a teljes első albumot prezentálta a komplett akkori felállás, arra a műfaj bármely rajongójának azonnal felcsillanna a szeme. Hát még ha hozzátenném, hogy a tőlük elvárható hibátlan zenei tolmácsolásában, merthogy ez is helytálló. Csakhogy ugyanaz a rajongó garantáltan rekordidő alatt lombozódik le, ha a látványt is elképzeli mindehhez. Kevés elszomorítóbb dolog létezhet annál, amikor az ember ilyen állapotban kénytelen látni hajdani bálványait: ímmel-ámmal mozgó élemedett urak, na meg egy hozzájuk hasonló korú, férfiból lett és nőiesnek nemigen nevezhető nő (már elnézést). Marcie Free hangja nem a régi elemi erővel tört ugyan elő, de tisztán, szépen csengett. Viszont a rettentően modoros beszédstílusa és a szövegek folyamatos, laptopról való puskázása végképp illúziórombolóan hatott. Az pedig mennyire durva már, hogy a Take Me Down Nastyből a refrénben Rock Me Down Nasty lett és utána Marcie a „nasty” szó használatán is ironizált egyet! Ha ennyire vállalhatatlannak tartja mai fejjel ezeket a sorokat, javasolnám mondjuk a hasonló hangzású „Rock Me Down Nestlé” verziót és nincs probléma… Ja, ez itt nem a reklám helye!..
A képzeletbeli ezüstérmet idén az L.A. Guns hódította el. Sajnos ők is belecsúsztak abba a szappanopera-szerű helyzetbe, amikor ugyanazon a néven több formáció is fut és az egyikből bizonyos tagok olykor átjárnak a másikba, ezúttal azonban a lehető legideálisabb felállásban csíptük el őket. Phil Lewis énekes kicsit kipocakosodott, de nem tagadta meg önmagát és született rocksztárként vezényelte le a bulit az alapító Tracii Guns mellett. Fazon szempontjából mind az öt arc abszolút rendben volt – na, hány fellépőről lehetett még elmondani ezt?.. – és pokoli lendületesen nyomták a mocskos, dögös glam / sleaze rockot. Ami azt illeti, ránk fért egy ilyen brutális energialöket az Unruly Child „puhánykodása” után. A szakállat eresztett Tracii több magánszámot is elővezetett: az Over The Edge (az egyik csúcspont) bevezetője gyanánt vonóval nyűtte a gitárját és nem maradhatott el az instrumentális Jelly Jam sem. A Never Enough az AC/DC-féle Hell’s Bells rövid részletével indult, amit mi megint csak díjaztunk és elhangzott egy vadonatúj nóta is az őszre esedékes új lemezről, a No Mercy kisöccsének is beillő, magas fordulatszámon pörgő Speed. Utánuk a TNT inkább csak lassított felvételnek tűnt. Oké, hogy (sokadszorra) ismét itt van a csapat igazi hangjaként azonosított Tony Harnell és hogy harminc éves a klasszikus Tell No Tales, de a programot azért nem ártott volna jobban összepróbálni. Szegény jó Diesel Dahl dobos az egyik dal előtt kétszer is elrontotta a beszámolást és amúgy sem diktálta kellően feszesen a tempót, ami az L.A. Guns szédületes műsora után különösen kirívó volt. No és ha már jubileumi koncert DVD kiadására készülünk, akkor elég nehéz megmagyarázni az olyan szarvashibát, mint az Intuition lemez kerek évfordulójának említése az intróban, noha Tony legalább helyesbített… Szóval közel sem sikerült kínos bakiktól mentesre a finálé és ezen a szinten az ilyesmi bizony már nem fér bele. Mégsem szeretném, ha elsősorban ez maradna meg most az olvasóban a TNT-ről, mert hát nem nyeretlen kétévesekről beszélünk és volt itt azért Seven Seas, Forever Shine On vagy Downhill Racer, a már említett Tell No Tales legjaváról nem is szólva – mindez egy remek formában éneklő Tony Harnellel és persze a hippi kinézetű Ronnie Le Tekro villantós gitárjátékával.
Ennyi volna tehát „dióhéjban” a 2017-es FRF és ha akadtak is hiányosságok, amint az a fentiekből kitűnik, a nívós összeállítás és a komoly nézettség miatt újfent meg kell emelnünk nem létező kalapunkat Perugino úr és csapata előtt. Végső soron a kiadó tevékenységéről is pontos keresztmetszetet adott az idei dallamorgia: patinás nevek, kipróbált veteránok alkalmi projektjei és feltörekvő fiatalok adtak randevút egymásnak. S minthogy utóbbiakon is rengeteg múlik, ha a műfaj jövőjéről van szó, joggal merül fel a kérdés, hogyan tudnának ezek a mai gyerekek innen szintet ugrani népszerűségben. Mert odáig rendben van, hogy Milánó mellett maximum egy órában megmutatták magukat párezer embernek Földünk csaknem minden tájáról, na de Európa-vagy akár világszerte (merjünk nagyot álmodni ugyebár) önállóan koncertezve vagy ismertebb bandák turnéihoz csatlakozva szélesíteni a rajongótábort, az sem akármilyen feladat ám! Az Eclipse mindenesetre már edződik, a Crazy Lixx pedig kora ősszel hozzánk is eljut majd, szóval bízvást mondhatjuk, hogy nincs lehetetlen!..
FOTÓK: S.Otto
