Vannak azok a koncertek, amik már nem váltanak ki az emberből remegésig fajuló izgatottságot, de bizonyos idő után hiányérzet jelentkezik miattuk. És vannak azok a koncertek, amit mindig szívesen néz meg az ember, mert nem sokszor van hozzá szerencséje. És vannak azok a koncertek, amik megerősítenek már eddig is ismert tételeket. És vannak azok a koncertek, amiket akár receptre is fel kellene írni. Na, ez a koncert ilyen volt!
A tények makacs dolgok! Vitába lehet velük szállni, csak éppen felesleges, mint a gerincet keresni egy politikus röntgenképén. A Terror az egyik legjobb koncertzenekar. Ez tény! Ahogy az is, hogy a Wisdom in Chains nem „költözött át” Európa klubjaiba, mint sok másik HC banda. Ja, meg persze az, hogy Saarland kiváló HC bandákat termel ki magából.
Mindenkinek van hobbija. Valaki bélyeget gyűjt, valaki zombivá rombolja magát egy Ironman teljesítésével, én meg gyaníthatóan szeretem a fájást. Más magyarázat ugyanis nincs arra, hogy egy amúgy is rohadt meleg hétfői nap után kora este az irodából autóba üljek és levezessek közel 70 km-t, hogy megnézzek egy olyan zenekart, amit már vagy nyolcszor láttam csak az utóbbi 4-5 évben. Tegyem mindezt egy fülledt klubban, ahol legszívesebben vágnál magadra még pár testnyílást, hátha úgy sikerül elég oxigénhez jutnod. De hogy mentsem a szellemi állapotomat, én nem is elsősorban a Terror miatt mentem, hanem a Wisdom in Chains-t akartam ismét leprédálni, mert őket tényleg ritkán látom.
Este 8 után estem a klubhoz, ahol már baljós volt az a helyzet, hogy a környéken sem volt parkolóhely. Addig a pillanatig bíztam a „nyári szabadságon vannak az emberek, csak nem lesznek olyan sokan” teóriámban, de csalódnom kellett. A 300 fős klub ugyan nem volt sold out, de közel voltak hozzá. Az előre borítékolható „pokol előszobája” hőmérséklet miatt le akartam késni az előzenekart (így rövidítve meg a szenvedéseimet), de a kiírt kezdés csúszott egy bő 20 percet. És mennyire jó, hogy így történt! A saarlandi ManifeStatioN ugyanis nagyon kiváló kis koncertet nyomott 20 percben. Nem egy mai formáció, ugyanis 2009-ben már megjelent egy albumuk, de azóta sok sok víz lefolyt a a Saaron, és úgy tűnik, a tetszhalotti mivoltukból most kezdenek éledezni. Ütős koncertet nyomtak, ahol a régi, még itt-ott dallamosabb gitártémákkal is megtámogatott HC/punk/kis metal keverékük mellé új nótákat is hoztak, és nagyon jó kiállású, jó kis koncertzenekart láthattunk. Nem tudom, hogy hogy tudatos lépés volt-e a szervezők részéről, de az utánuk következő 2 zenekar stílusát is felvonultató számokat is hallhattunk, ami kiváló felvezetés volt az estére. Várom az új kiadványukat!
A Mad Joe vezette Wisdom in Chains-t mindig is szerettem az Oi-os HC muzsikájuk miatt, amire hatott bőven a Sheer Terror is. A hivatalosan első albumuk, az igen kiváló Die Young első számával nyitották a koncertet, és miután mindenki elég We’re Not Helpinget üvöltött ki magából, folytatták egy best of összeállítással, amiben alighanem csak egy utolsó albumos szám kapott helyet. Elnyomták viszont a My friend-et is, ami a már-már balladisztikus részei ellenére is pont ugyanolyat üt, mint a cölöpverő brigád más szerzeménye. A fronton Mad Joe most is olyan szimpatikus volt, mint eddig, Ritchie Krutch hozta a szólóit, a 4 húrost meg a Terror gitárosa kezelte, akinek minden tisztelet, mert 14 napon keresztül esténként 2 koncertet nyomott le. Nem volt sok beszéd a számok között, szinte csak a unity fontossága került szóba, de az többször. Mindössze 30 percet játszottak, ami akár tűnhet kevésnek is, de igazából ez a koncert úgy volt jó, ahogy volt. Úgy is, hogy az egyik kedvenc számom, a Die young most kimaradt. Eggyel több ok, hogy legközelebb is ott legyek!
Még egy gyümölcsös, még egy dohányzás, és készülés lélekben arra, ami nemsokára be fog következni. Aztán egy nagy kilégzés, és irány vissza az első emeletre, hogy a következő 40 percben a maradék folyadéktól is megszabadítsd a testedet minden egyes pórusod felhasználásával. A késői időpontra való tekintettel ugyanis a Terror koncert alatt a terem mindhárom ajtaja be volt csukva, így a hőmérsékleti érték mögül egyszerűen kivettük a Fahrenheitet, hogy Celsiusra cseréljük, a páratartalom meghatározásához pedig a versenybenzin oktánszáma mögé tettük a százalékjelet. Aztán Scott Vogelék felpréselték magukat a kis színpadra, hogy kezdetét vegye életem legjobb Terror koncertje! Sokszor láttam már őket, viszont hallgatni csak az első 2 albumukat hallgatom, de leginkább csak az elsőt. És most pont ezek az albumok alkották a 16 számos setlist magját, mégpedig úgy, hogy a One with the Underdogs-ot félig le is nyomták. A koncert alapesete volt annak, amire azt mondják, hogy ilyet rajzolni sem lehet! Kis klub tele hardcore kidsekkel (még ha azok egy része 35+ már), ahol egy mikrofon folyamatosan körbejár, és az alacsony színpad mindenkié. Ahol önjelölt falmászók küzdik fel magukat a hangládák tetejére, hogy 3 méterről ugorjanak a tömegbe, és magasba emelt kezeken úsznak az emberek. Ahol üres a backtage és egymás kezébe adják a mikrofont a többi zenekar tagjai. Ahol cipőtalpak lőnek ki a deszkákról és a plafont összetapossák. És ahol mindenki mosolyog, és mindenki odafigyel a másikra. Ahol 2-3 számonként vízosztás megy, nehogy kiszáradjon valaki, ahol együtt énekel mindenki, mert egy közösség vagyunk. Egy család! És amikor utolsó számként eljátszották a Keepers of the Faith-et, csak annyit tudtam kinyögni: „Ezt most kurvára elhittem!”
Beszámoló: Pálinkás Bence. A képek nem a helyszínen készültek.
