Melegben mozogni? Hát hülyék vagyunk mi? Igen, de a legjobb és legnemesebb értelemben! Ugyanis a szombat esti, az A38 gyomrában felsorakoztatott zenekarok szemet könnybe lábasztó dalcsokraira más nem is lehetett volna! Hideg sör a kézbe, nyakmerevítő készenlétbe, aztán hadd szóljon a zakatolás!

Furcsa egy hely a Hajó. Míg a koncerttértben, a gyomorban ment a cikk tárgya, addig az orrban diszkó, fent a legfelső szinten pedig valami alteros bárzene szólt (nem igazán hallottam ki a diszkó miatt). Így elég érdekes keverék fordult meg az A38-on szombat este. Persze, ha mi igazán jót akartunk magunknak, akkor a sötét pólós, szépen tetovált embereket kellett követni, ők tudták igazán, merre is találni a jóféle death metalt és társait.

Hiába hangoztatom, hogy illik minden előzenekart megtekinteni, az egyéb teendőim és tömegközlekedési okok miatt az estét nyitó Wasted Strugglet úgy késtem le, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Értsd: amikor átvettem a karszalagot és elindultam lefelé, a tömeg épp kifelé vette az irányt, mintegy jelezve, hogy itt most valami véget ért. Az átszerelést volt szerencsém megnézni. Sajnálom srácok, majd legközelebb.

Le kell szögezni, hogy a Black Dahlia kivételével nem nagyon voltam tisztában azzal, hogy ki milyen zenét fog nekünk nyújtani, de a Kill With Hate nevével többször is találkoztam már. A srácok legnemesebb értelemben vett intenzív death metalja engem egyből megvett, ráadásul a merchpultnál még kazettát (!) is lehetett venni, szóval nem volt kérdés, hogy egy darabot én be is szerzek magamnak. De vissza a dalokra! Az urak szinte mindent demonstráltak, amit a death metalról tudni kell, még új tételt is kaptunk, egyedül egy technikai hiba csúszott bele a számításba, amikor kifelé minden hangosítás elment. Addig egyébként szépen szólt minden, ahol én álltam, hallani is lehetett minden lényeges momentumot. Szerencsére hamar orvosolta a hajó legénysége a bakit, így még két dalhoz volt szerencsénk. Az biztos, hogy amikor lehet, én újra el fogom csípni őket. Köszönöm!

Az utánuk következő Full Of Hellt egy ideig nem tudtam hova rakni. Mármint zeneileg. Death metal, grindcore, meg némi sampleres basztatás, de aztán rájöttem, hogy nem kell komolyan venni őket és abszolút szórakoztató lett az egész. Az énekes, aki a samplert is kezelte, a lehető legváltozatosabb hangokat adta ki, a hangszeresek pedig nyomták, ami a csövön kifért. Nem mondom, hogy minden pillanat összeállt a fejemben, de hogy nem volt rossz, az tény. Nem leszek rajongó, de jól bemelegített, bevallom töredelmesen, néhol szó szerint jó értelemben elkapott tőlük a nevetés. Derék volt, na!

Nyilván újabb átszerelés jött, de minden a meghirdetett menetrend szerint alakult. Az, hogy miért mentem előre a The Black Dahlia Murder kezdése előtt, szinte garantálva, hogy a daráló perifériáján leszek (jobb esetben - vagy épp benne), nem tudom, de nem is bántam meg utólag sem. Takkra pontosan a színpadra robbantak az este hősei, akik majdnem pontosan két év után tolták vissza Magyarországra a biciklit. És rögtön az egyik kedvencemmel, a szép és andalító What A Horrible Night To Have A Curseszel bele is csaptak a lecsóba. Szépen sorban jöttek a diszkográfia minden eleméről a dalocskák, de a kiemelt figyelmet mégis az idén tízedik életévébe lépett Nocturnal kapta, amelynek tételei a nyolcvan perces koncert dalainak körülbelül egyharmadát tették ki.

A hangzás talán mondani sem kell, szép és arányos volt mindenütt (ha jól láttam, még saját embert is hoztak erre a célra), a dalok összeállítása is príma volt (persze aki nem szereti az intenzív modern death metalt, nem bírta volna - lásd, pultosok), a srácoknak egyszerűen csak le kellett nyomniuk a bulit, hogy megmutassák, miért ők a modern death metal vonulat egyik kiemelt zászlóshajója. Trevor Strnad, aki kövezzetek meg, nekem még mindig olyan, mint egy dagi Jonathan Davis, már ami a külsőt illeti, végigtombolta a bulit, profi frontemberként, karmesterként (akár szó szerint is értheted) vezette végig a dalokat. Meg egyébként is: mondjatok még egy death metal énekest, aki szívecskéket mutogat a kezével a nagyérdeműnek és ők azt meg is hálálják! Nyilván a két őstag, azaz Trevor és Brian Eschbach gitáros vitték a prímet, de a többiek is kitettek magukért, mármint zeneileg, de a mozgással sem volt baj. Minden precízen ment le az ötösön látszott, hogy jól érzik magukat, a stagediveolók pedig úgy repkedtek, mint ősszel a falevelek. Eközben a moshpit is csak néha-néha záródott be, a végén szinte a hajó egész gyomra egy nagy "ördögi kör" lett. Kell ennél jobb visszajelzés arra, hogy van igény erre a zenére? Nem hiszem!

Az egész buli, előzenekarostól, mindenestől úgy volt kerek, ahogy kell, príma, pöpec, minden egyes fillért megérő szórakozás volt ez a súlyos zenék kedvelőinek. Szerintem senkinek nem lehetett oka a panaszra, sőt, aki akarta, a buli után még a "dizsiben" is elkaphatta Dahliáékat egy táncira, szóval... nem lehet ezt ragozni! A nyár egyik legintenzívebb klubbulija volt ez a szombati és pont! Köszönjük, hogy ott lehettünk!

Fotók: Bands Through Lens, további képeket ITT találtok.