RockStation

House Of Lords – Saint Of The Lost Souls (Frontiers Music, 2017)

Főúri elegancia, komoly relevancia

2017. július 14. - magnetic star

house_of_lords_-saints_of_the_lost_souls_5898b39459ce4.jpg

…És de hiszen nocsak! Úgy indul a Lordok Házának tizenegyedik albuma („Elveszett lelkek szentje” – milyen sajátosan hangzik ez így kecskenyelven elmekegve…), mintha az egészen korai remekműveik hangulata térne vissza! Gregg Giuffria helyett – ő utoljára a banda World Upside Down lemezén vendégszerepelt 2006-ban – az olasz Michele Luppi bűvöli a billentyűket a Harlequin nótában, de ha a hangzás nem is, az érzésvilág felettébb hasonló.

Szóval az utóbbi House Of Lords anyagokhoz képest a Saint Of The Lost Souls lényegesen nagyobb teret nyit a billentyűs hangszereknek. Hol előretolva, hol diszkrét aláfestésként, de folyamatosan jelen vannak, noha Luppi személyében nem avatott új tagot a csapat (a Jack Russell-féle Great White soraiból ismerős Chris Tristram bőgőst viszont állandósították). Ezzel együtt leginkább a jelenkori albumok vonalán halad tovább James Christian énekes és társulata – a dolog minden pozitív és negatív velejárójával.

Javaslom, tekintsük át először ez utóbbi tényezőt. Voltaképp egyetlen, ám annál nyilvánvalóbb gyenge pontja van a „felsőházi képviselők” idei munkájának, mégpedig a házilag barkácsolt megszólalás. Ha létezik a Frontiers kiadóra (pontosabban az Alessandro Del Vecchio keze nyomát magukon viselő kiadványaira) jellemző egyen-hangzásnál rosszabb, akkor az éppen a Christian-műhelyből menetrend szerint kikerülő hevenyészett és steril, gépiesen puffogó dobokkal is sújtott sound. Némileg érthetetlen, de a hites feleség, Robin Beck lemezein jóval komolyabb műgonddal dolgozik barátunk és a két évvel ezelőtti Indestructible korong is összeszedettebbnek hatott e téren. Ehhez bizony megint muszáj szoktatni a fület.

house_of_lords_2017_full_band_promo_photo.jpg

Aki azonban túljut ezen, annak abszolút nyert ügye van. Az 1980-as évek hagyományaira alapozó, sok irányba kitekintő, míves hard rock muzsika hallható ugyanis itt, amelyet James Christian szerzői tehetsége és páratlanul érzelemgazdag – szépen kidolgozott vokálokkal is megtámogatott – dallamai, valamint Jimi Bell virtuóz gitárjátéka kovácsol egységbe. Na meg a dalok nagyjából egységesen magas színvonala. A zenekar köztudottan feszített tempóban gyűri az ipart és nem is mindig tudta tartani az újjáalakulás óta a csúcsteljesítményének számító World Upside Down - Come To My Kingdom - Cartesian Dreams „mesterhármas” szintjét, sőt a jelen évtized elején alkotói válság ütötte fel rusnya fejét a házuk táján. Az újbóli formajavulásban az énekesnek a rák feletti győzelme is közrejátszhatott, mindenesetre a kreativitás ezúttal a 2015-ben tapasztaltakhoz mérten is nagyobb odafigyeléssel párosult, így a Saint Of The Lost Souls végre üresjárat nélkül pörög. Egyedül talán az AOR-os beütésű Art Of Letting Go lóg ki valamelyest lefelé az összképből, ám ez is alázza a Big Money és Precious Metal lemezeken túlburjánzó fércmunkákat.

Ugyanebben a stílusban a lüktető New Day Breakin’ már egyenesen az album legjavához sorolandó, erről James Lay It All On Me szólóanyaga is eszembe jutott. Első számú kedvencem azonban pillanatnyilag a Def Leppard-és Bryan Adams-hatásokat is mutató The Sun Will Never Set Again, amely bár lassú, mégis inkább amolyan félballadának nevezném (ennek akusztikus változata a bónusz a CD-n). Érdekes, hogy a szövegében mintha életével vetne számot James, akárcsak a végén a tempós The Other Optionban. Ha emlékszünk még a legutóbbi pesti buli után készült interjúra, az ott elhangzottak fényében ez sem annyira meglepő és a House Of Lordshoz szorosan köthető pozitív világszemlélet így is beragyogja a korongot.

A banda helyében már most azt fontolgatnám, hogy a kiadó jövő évi fesztiváljára álljon össze egy hatvan perc körüli műsor, benne a teljes Demons Downnal (Luppi úrral a billentyűk mögött), ahogy az eddig tervben volt, lásd megint csak a fent említett interjút. Utána pedig jöhetne pár régebbi szerzemény és valami a Saint…-ről is. Én legalábbis nagyon tudnám értékelni – és biztos, hogy nem volnék ezzel egyedül!..
4/5

http://www.jameschristianmusic.com/home.html
www.facebook.com/houseoflordsofficial

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5812662579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tora_3X 2017.07.16. 08:34:02

Bevallom az együttes eddig ismeretlen volt számomra, de enyhítő körülménynek könyvelem el, hogy a rock színtér széles palettáján mennyi jó csapat tolja még a mai napig is a riffeket.
Hallgatva a lemezt, nekem a nyolcvanas évek- kilencvenes évek eleje, kicsit az amerikai rock érát tükrözi az anyag...kellemes, nyár esti autózáshoz...

Aki még hasonlóan nem, vagy keveset tud az együttesről, vagy egyszerűen csak többet szeretne róluk, azoknak alant az elérés.

A formáció hivatalos honlapja:
www.jameschristianmusic.com/home.html
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum