Stone Sour - Hydrograd (Roadrunner Records, 2017)

Hangulatos kutyulék

2017. július 17. - ronnietoad

stonesourhydrogradcd.jpg

A Stone Sour és a Nickelback új lemezmegjelenésének környékén, monumentális cicaharc robbant ki. Chad nyilvánosan beszólt Corey-nak, az visszaszólt és kész volt a ribillió. Hosszan lehet vitázni róla, ki a főhomár, de lássuk a produktumot. A Feed the Machine-ról már írtunk - lelkesen-, jöjjön a Hydrograd!

A Stone Sour 1992-ben indult Iowa-ból. Bizony, korábbi, mint a Slipknot. Az első albumra röpke 10 évet kellett várni, 2002-ben jött ki, előtte demó felvételek készültek. Ezután viszont belehúztak a srácok, az előző dupla konceptlemez annyira izmosat ütött, hogy a szomszédba is hatott, a Slipknotot a szétesésből rántotta vissza, a Hydrograd pedig immáron a hatodik studióalbum.

stone_sour_2017_promo.jpg

Egy intróval nyit, mely lerajzolja, körvonalazza a korong hangulatát, és itt jegyezném meg egyből, hogy számomra ez az anyag legnagyobb erőssége. Olyan átható hangulat árad belőle, ami mellet nem lehet elsasszézni. Megmagyarázhatatlan honnan jön, miből áll össze, hisz egyúttal ugyancsak be kell jelentsem, ez egy klisétenger. Nem csupán arról van szó, hogy eddig ez a zenekar legkommerszebb munkája, hanem minden egyes szusszanás rajta olyan sablon, melyet már rengetegszer hallottunk temérdek helyről, ezerszer meguntunk. Ezek a sémák a legváltozatosabb területekről lettek beemelve, akad itt punk, alter, southern rock, grunge, nu-metal, heavy metal, sok más, még Rolling Stones szöveg, halvány 80' évek is. Erről az elegyről maga Corey szólt előre izgatottan, valamelyik káromkodásokkal megtűzdelt nyilatkozatában. Azt nem tudjuk, ennek a koktélnak a borítója, miért ilyen szovjet. Az intró után az első dal a TaiPei Person/Allah Tea, amit egy thrash-es Anthrax, főleg Bush-éra érzet leng körül. Engem ezzel megvettek, hisz sok-sok éve kerestem ezt a sajátos hatást, ennélfogva marha boldog lettem, szerencsére visszatérő motívum. Corey azt mondta, a dal az egyensúlyról, a visszatekintésről és jövőre fókuszálásról, ugyanakkor arról szól, hogy ő egy totálisan A-típusú személyiség. Rendben, bármit is jelentsen ez. A Knievel Has Landed fenntartotta a lelkesedésem, karcos, egyben dallamos. A címadó dal viszi tovább ebben a szellemben az albumot, olyan mint az előzőek. Eltér a St. Marie, egy lágy country ballada, nem mással a háttérvokálban, mint Meat Loaf lányával. Bár nagy a kavalkád, valamint az egész lemez meglehetősen melodikus, gazdagabb kórusokkal, a St. Marie még így is kilóg a sorból. A The Witness Trees jó példa az emlegetett erős hangulatra, átkozottul kellemes hallgatni, holott fikarcnyit sem egyedi. Véletlenül úgy jött ki, hogy nekem mindig pont utazás közben - kocsiban, vagy buszon- sikerült elkapnom, ami fokozta az élményt.

A Song #3 különösen slágeres szerzemény. Corey Taylor megosztotta velünk mi okból e cím, szerinte mostanában kétféle szerelmes dal van: az egyik az érted-égek-légy-enyém, a másik a megbaszlak- a- buszban féle. Ez a dal egy harmadik opció, egy középút, amiről ritkán esik szó. A Fabuless szintén eléggé fülbemászó, énekesünk a Tv-ből ömlő fosról, celebekről, Kardashianról, közösségi hálókból kinőtt hírességekről, reality showkról fogalmazta meg éleslátó kritikáját. A nótához készült klip, ebben koncert közben kiütik a kezéből a mobilját, öniróniával utalva egy régi balhéjára. Életrajzi ihletésű a Mercy, egy megrázó személyes élményt mesél el, meg az azzal járó felismerést. A leggyengébb szerzeményt betették zárásnak a végére, When the Fever Broke címmel. Ez ismét egy lassú ballada, azzal a különbséggel, hogy teljességgel semmilyen. Azt gondolom kár érte, mert előtte a Friday Knights és a Somebody Stole My Eyes tempós, jól összerakott számok, kedvcsináló befejezésként működtek volna, hogy legyen ingerünk újraindítani a Hydrograd-et. Így viszont megtört a lendület, leült a lemez.
A felvételek Sphere Studios-ban készültek, Jay Ruston producerrel. Jim Root gitáros helyét Christian Martucci vette át, és kiválóan muzsikált. Felszabadult játéka, ívelő szólói sokat tettek hozzá az atmoszférához. Johny Chow szintén újnak számít, ám a Burbank feldolgozás projekten már dolgozott együtt a felállás. Chow azt állítja, hogy mindenki egyformán rakott bele az anyagba, hozták a demókat, ötleteket, majd együtt kidolgozták őket. Nem akartak steril végeredményt, ennélfogva nem darabokból, nem sávokból rakták össze, hanem élőben vették fel egyben a szerzeményeket. Ki akarták engedni az energiát, vagy mi.
Érdemes egyszer nekifutni meghallgatni, viszonylag nagy esély van rá, hogy magával ragad. Ha most lennék lázadó, hánytatott sorsú gimis megint, annak minden gyötrelmes megpróbáltatásaival, ez a zene lételemem lenne. Most simán megszerettem.

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7412666763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum