Egy újabb album, amivel kapcsolatban felmerül egy csomó tisztázatlan kérdés. Gitáristen ügyben! Ami eleve ellentmondás abban a tekintetben, hogy az elektromos gitár nyilvánvalóan egy ördögi szerkezet. Ezzel azonban most nem szeretném magamat összezavarni, szóval maradnék az eredeti nyomvonalon. Gitáristen ügyben! Ahol ugye egyértelmű, hogy van egy tárgy. Ezzel a tárggyal pedig szentelni és átkozni is lehet. Azonban aki ezzel a tárggyal szentel és átkoz az akkor lehet egy konkrét személy? Vagy valami annál is magasabb? Ami mondjuk már sokkal inkább fogalom?
Ha van valami, amivel kapcsolatban biztosan a torkomra merném tenni a rozsdás bökőt, hogy úgy amúgy szent igaz, az ziher, hogy az a tény: A Warchief is olyan hazai banda, ami víg kedélyben fogant és létrejöttének lényegében folyt néhány hideg sör is. Méghozzá olyasmi fajta, amilyet füstös újvárosi éjszakákon már biztos mindenki ivott egyet a srácokkal. Akiket régóta mindenki ismer. Akik régóta ismerik egymást. A dolgok pedig kicsit több, mint két évvel ezelőtt úgy alakultak, hogy a Warchief megtudott alakulni. Baráti alapon. Misi mester felszabadulása után. Hogy a gitártokból ne legyen már koporsó is, hát van itt élet a Neck Sprain után!
Szóval gitáristen ügyben meg ott tartottam, hogy valami annál magasabb. Ez később még fontos lehet. Először azonban írnék konkrétat inkább erről az új lemezről. Aminek ...a place for everything and everything in its place... lett a címe és a megjelenését megelőző bő egy évben lepengetett koncertek után szerintem már nem árván és egyedül vártam, hogy végül egyben is lejöjjön valamikor a bónuszcsomag. Ami az elsők között megismert Gomorrah című tétellel nyit. In medias res metál pofon balról. Csatt! Ahelyett, hogy sejtelmes felvezetéssel operálna a lemez, négy másodperc után dinamikus dorgálás a nyakunkon. Egy ismétlődő gitártéma húzza szépen felfelé, a váltás után a középtempó komplett környezettanulmány. Mint a kőszenet a robbantásos megoldás úgy fejti ki, hogy a környezet tonnasúllyal terhelt. Olyasmikkel is még, mint a Brethren. In medias res metál pofon jobbról. Csatt! Pofonegyszerű dobtéma veri le az alapot. A gitárok horzsolnak, de gyorsan. Itt is váltás. Beszaggat. Kisterpesz és térdnél a fej. A refrén háromszor húzza rá. Az ének nagyon kemény. A középtempó nagyon gyilkos. Én mégis az utolsó váltás után vesztem el. Az élőben felvett cucc varázsa, hogy élőben lett a cucc felvéve. Így végül mocskosabb!
Misi hozott stílusa persze alap, de szerintem simán kikacsingat a komfortzónájából - New Orleans mániákusai, texasi gitáristen - kicsit szinte minden számban. Gyorsabb dolgok, nyersebb dolgok, meg akár a Follow (through the senseless) első bekezdése. Abszolút korszerű téma. Ha elnézek a lejátszási lista mellett, simán hihetném, hogy valamelyik felkapott metál banda klipnótája, mondjuk a hardcore pozitív fajtából. A dobok nagyon diadalittasak. Aztán persze váltás és hazaértünk. Piros szakáll legnagyobb tanár megint odacsapott a lovak közé. Amolyan inspiráció félével a túlvilágról és a Pantera rajongói klub fagyija megint keményen visszanyalt. Dob, basszus, ének meg minden. Hozzáteszem Tibi is nagyjából az az énekes, aki a semmiből képződött ki. Egyszer csak ott álltunk, ő nyomta és baszki világszínvoltaltól olvadt az arc. Bár Misit emlegettem eddig, de enélkül a hang nélkül nekem nem tudná eladni magát ezen a szinten egyik téma sem, hogy így vegyen meg kilóra. Pedig így vett meg. Egyenként és együttesen. Merthogy a számok ereje érzésem szerint adódik össze és rakódik egymásra egyenesen a legvégsőkig. Ahogy meneteltem velük előre, egyre érettebbnek éreztem a témákat. Ahogy az album teljes hosszában Tibi használja a hangját. Ahogy a Bull's Eye basszusgitárra épülő első perce megkínoz. Ahogy egyre komplexebb témákat hoznak a dobok. Ahogy megint visszajön az a basszus. Mind vittek beljebb. A kronológiai sorrend - ahogy maguk a számok is születtek - mind magáért beszél. Mutatja ügyesen a lépcsőfokokat fel.
Csúcspontot is tudnék bemondani nagyjából kétpercenként. Ott is mondjuk, ahol a Eight Minutes közepénél a hipnotikus ének totál meglepett. Aztán a pofonegyszerű beledöngölős, ami megint odavágta, hogy nem kell újra feltalálni a meleg vizet. Csak nyisd meg a csapot, ami hozzád a legközelebb áll azt fröcsög az, ahogy kell. Ha komálod, amit csinálsz úgy is meglesz a saját karakter. A favorit középtempóm - bár félig ez is megevett - mégsem ez lett. Az ugyanis a dobpergetős Cataclysm tanártémája után jött csak el. Bár csemegézni itt is van mit. Ahogy a vég előtti vég is nagyon el lett kapva. Nagyon érzi a lemez, hogy mit meddig kell kitolni, felhúzni, rárakni, betépni. Mint például a koncerteken is utolsó előttiként játszott Coat of Arms. Ahol mikor azt hittem, hogy nem lesz lejjebb, akkor volt. Mikor azt hittem, hogy nem lesz gonoszabb, akkor lett. Mikor azt hittem, hogy több okosság nem lesz odacsempészve a húrokra, akkor jól van. Azt köszi! Meg még egyszer köszi, hogy a Masquerade hat perce így lett kipakolva az elmém címlapjára. Ha csak ez a téma pörgött volna ki fél órában, akkor is azt érezném, hogy közelebb kerültem a válaszhoz.
Szóval gitáristen ügyben meg ott tartottam, hogy Misi nem valami magasabb, inkább csak kisebb, de fogalom. Olyan személy, aki azzal a tárggyal a kezében egy merő veszély. Az a kölcsönhatás az ördögi szerkezettel. Ami valóban viszi a központi szerepet, mégis a Warchief komoly csapatmunka. Aki látta már élőben a zenekart, azt ezzel már nyilván nem kell oltanom. Satyi korrekt kalapács. Santos basszus beton. Az énektől pedig tuti be leszel sikítva. Vagyis ahogy felénk mondják, ezek mennek meg a pirított hógolyók. A bónuszcsomag tényleg lejött. Jól is szól. Ez sem lett keverve. Sör is hideg volt. Metáltól is kaptál pofont. Messzire se mentél érte. De a hazai pálya már csak ilyen...
5/5
