Az az igazság, hogy az "alapozó fesztivál" híre első hallásra nem különösebben hozott lázba, ám erősen átértékeltem a dolgokat, mikor a start előtt nagyjából egy héttel megtudtam, hogy a nap headlinere az a Long Beach-i illetőségű Rival Sons lesz, ami legutóbb a Black Sabbath előtt járt nálunk.

Mivel a Sabbath bulira sajnos nem jutottam el, jó ötletnek tűnt elcsípni ezt a bandát. Végül a 2017. év – számomra - eddigi legjobb koncertjét pakolták bele az arcunkba.

Sajnos a dög meleg részben győzött a kíváncsisággal szemben, így a Dope Calypso műsoráról sikeresen pont lecsúsztam, amit így utólag sajnálok, mert állítólag remekül hozták, amit kellett. A nézőszám ekkor még a Park befogadóképességéhez mérten elenyészőnek tűnt, ám csakhamar szellősen teleszivárgott a színpad előtti tér.

A hőség nyomásából percek alatt kirángató párakapuval létrehozott kellemes mikroklíma csodájából felocsúdva hamar lesokkolt az egy főre jutó, (t)rendeltetésszerűen felhajtott gatyaszárak és titokzoknis férfibokák radikálisan magas száma. Furcsa élmény rock koncerten kulturális hajótöröttnek lenni, de tekintsünk el a kínos részletektől. A remeknek ígérkező zenei élmény mellé még spontán divatbemutató is jár a belépőhöz, hát mi ez, ha nem maga a nagybetűs 2017-es életérzés?!

Az Ivan & The Parazol összhatása - nekem legalábbis - egyfajta átmenetet képez a Rolling Stones és a Quimby között, amihez tökéletesen passzol a Mick Jagger aromával alaposan átitatott frontember, aki amúgy tagadhatatlanul jól hozza a maga karakterét mind hangjával, mind megjelenésével és színpadi mozgásával. Ha mindehhez még remek zenészek is társulnak, nem igazán értem miért kell mellé köretnek a finoman túltolt és nem mellesleg totál felesleges önfény. Simán elég lenne, hogy jól csinálják azt, amit és még az olyan briliáns klasszikushoz is, mint a Ringasd el magad az LGT-től, képesek hozzátenni valami pluszt. Mindent egybevéve szórakoztató felvezetést hoztak a főműsorszám előtt és az egyre gyarapodó közönség is lelkes ovációval üdvözölte a megmozdulásaikat.

Mivel Ivanék hangversenye remek apropót adott az első sörök nyugodt elfogyasztásához, kipihenten és éppen időben táboroztuk le magunkat a színpad elé. A tömeg egyre csak nőtt és ezzel együtt a várakozás is, míg végre a Rival Sons a deszkákra lépett és akkorát robbantott, hogy az szavakkal nehezen körülírható.

Rövid intermezzóként megjegyzem, hogy kevesebb, mint 48 órával korábban, sokakkal ellentétben irtózatosan nagyot csalódtam gyermekkorom egyik ikonjának színpadi megszólalásában, és ezek után az egy héttel korábbi állapothoz képest már limitált lelkesedéssel futottam neki egy számomra igen ígéretes, ám általam alig ismert zenekar koncertjének. Na, innen szép nyerni... és a Rival Sons nyert... kiütéssel... pillanatok alatt.

Az ütős, a viking fazon, a mezítlábas bőrdzsekis, a pödrött bajszú laza virtuóz, és az amish orgonista. 

A közönség pillanatok alatt megőrült, de olyan szinten, amire nem számítottam. Elég szürreális élményként hatott, amikor néhány lelkes és ittas fiatalemberrel együtt váratlanul merész mosh-ba kezdett mellettem egy olyanforma pehelybajszú kislegény, akiből még az alsópocokhetykei amatőr rock fesztivál koraesti lézengésében is két perc alatt sushit aprítanának.

Így szállt le közénk a rock mennyország.

Tény, hogy a Black Sabbath előzenekaraként hallani egy bandáról több, mint ígéretes referencia, de olyan élményt kaptunk, amire minden túlzás nélkül nem voltam felkészülve.

Amit a zseniális Hammond bűvölő Todd Ögren-Brooks-szal kiegészült Rival Sons művel a színpadon, az nem tanítható. Zsigerből tolják a Led Zeppelin által teremtett életérzés tömény és erősen addiktív esszenciáját, tökéletes megszólalással, és Jay Buchanan személyében egy olyan adottságokkal rendelkező énekessel, akihez hasonlót még nem hallottam. Amit ez a fickó átprésel a hangszálain, az már-már emberfeletti. Lazán térdig eresztett mikrofonnal is csontig ható dallamokkal bűvölte a közönséget az első pillanattól az utolsóig, mindehhez egy olyan magabiztos, ám mégis zenei alázattal teli kiállással, amilyet ritkán látni. Semmi felesleges póz vagy jópofizás, csak a színtiszta átélés sugárzott kivétel nélkül minden tagból. A zenéjük egész egyszerűen egyben van, lélegzik és lüktet, és ez a fajta energia csak és kizárólag élőben jön át. Az pedig, hogy Jay külön megköszönte a közönségének, hogy „valami igazira költötték a pénzüket”, hát mit is mondhatnék, le a kalappal. Ők egyszerűen „csak rock n’ rollt játszanak”, de azt úgy, ahogy csak nagyon kevesen tudnak.

Életre szóló élmény volt!

FOTÓK: SOMOGYI LAJOS / Bands Through The Lens, További képek ITT.