Amikor a diktátum szabta (igaz, esetünkben ma már virtuális) határ átlépése után a klubban mindenfelől magyar szót hallasz, amikor egyik honfitárs koncertjáró ismerős jön veled szembe a másik után, és amikor egy kapatos tót atyafi is a válladat veregetve kezd arról sztorizni, hogyan italozott egyszer Kalapács Józsival, akkor biztosan tudhatod, hogy jó helyen jársz!
A fentiek tudatában a helyi Signum Regis ténykedése eleve háttérjelenséggé szürkült. Nem mintha kínos vagy vérlázítóan rossz lett volna, amit műveltek az egy ízben papi reverendát is magára öltő énekes, Marián Petranin irányításával nyomuló szenci srácok, de tény, hogy ebben a fajta heroikus heavy metalban legkésőbb annak 90-es évekbeli másodvirágzása óta mindent hallhattunk már. A részeg lovag megérkezik, lekaszabolja a királylányt és magáévá teszi a sárkányt (ha emlékeztek még a régi stílusdefiniálós viccre)… Nem szólva arról, hogy van nekünk egy sokkal profibb és nemzetközileg is messze elismertebb Wisdomunk…
Valahol ironikus, hogy power metalként jó ideje az ilyen hagyományos heavy / speed metalban gyökeredző, szimfonikusba hajló irányzatot szokás emlegetni, nem pedig azt a kíméletlen intenzitást és intelligens hangszeres megoldásokat egyesítő dallamos muzsikát, amelyről többek között éppen a Metal Church híresült el anno. Na, ezért is lett volna felettébb üdvös, ha nem csak ez a közel száz elkötelezett old school rajongó van jelen, hanem a fiatalság is nagyobb arányban képviselteti magát. Budapesten amúgy szintén ehhez hasonló létszám és generációs megoszlás lett volna valószínűsíthető, úgyhogy a szervezők bizonyára kiemelten fontos ügynek tekintették a bulit és kiiktatták ebből az egyenletből a puszta nyereségvágyat mint tényezőt. A lényeg azonban az, hogy az ismét Mike Howe énekessel dolgozó seattle-i bázisú fémfelekezet milyen csodálatos misét celebrált nekünk.
A kezdés annyiban módosult a tavalyihoz képest, hogy a Terminátor 2 intrót követően a XI album egyik klipnótája, a Needle And Suture hangzott el harmadiknak, s a nyitó Fake Healer indító-illetve zárótémája – vélhetően az egybeeső szövegi koncepció miatt is – a végén újból felcsendült. A csapat egyébként is bátrabban nyúlt a jelenkori szerzeményeihez, hiszen a szélvészgyors Reset, a menetelős No Tomorrow és az ismét csak energiával teli Killing Your Time mind terítékre került, okosan elhelyezve a programban.
Mire eddig eljutottunk, elégedetten konstatáltam, hogy az új igazolás, Stet Howland dobjátéka mennyire szervesen illeszkedik az összképbe, és nem csupán a megbízhatóan, de kissé darabosan ütő Jeff Plate-éhez képest, aki kétségkívül a Savatage / Trans-Siberian Orchestra kimértebb tempóit érzi jobban. Howland fizimiskára úgy néz ki, mintha a Powerwolfból szalajtották volna, a bőröket pedig olyan magánszámokat bemutatva (időnként felállva) csépelte, mint akinek egyáltalán nem jelent kihívást a zseniális Kirk Arrington témáit visszaadni, ám szerencsére bőven megmaradt azon a határon belül, ahol a technika nem öli ki az erőt és a lendületet a muzsikából.
Mike Howe énekesnek a hangja és a pozitív kisugárzása, mint újfent bebizonyosodott, a régi. Mindehhez a mai rövid frizura révén egy szálkásabb Pohl Mihályt idéző megjelenés társul, de ezt rögtön elfelejti az ember, amint érkeznek a már említett Fake Healer, az In Mourning, a Start The Fire és a többi klasszikus Metal Church tétel halhatatlan dallamai. Akadtak technikai bakik, amelyeket félig humorosan sikerült kibekkelnie, egyébként meg közvetlen, barátságos módon irányította a bulit és kommunikált a közönséggel. Láthatóan megindította, hogy egy addig számára tök ismeretlen helyen ennyire lelkes rajongók bólogatnak a zene ütemére és fújják a szövegeket – még szép, hogy a Watch The Children Pray refrénje alatt sem vallottunk szégyent!
Az alapító Kurdt Vanderhoof tapodtat sem mozdult a rendezői balról, ám korántsem kedvetlenül csiholta gitárjából a masszív riffeket. Mi több, egy-egy különösen hevesen tomboló fanatikus láttán az ő arcára is széles mosoly ült ki. Ötletes megoldás volt, hogy a Gods Of Second Chance megreformált szólóját egymásnak „válaszolgatva” nyomták Rick van Zandttal, aki később a No Friend Of Mine középrészét a saját önálló hangszeres mutatványával bővítette ki. Steve Unger bőgős ezúttal sem feledkezett meg a Duke Erickson stílusú fejkendőről, bár anélkül is jó kiállású fickó, ráadásul a basszusozás mellett remek vokálokat is tol Mike éneke alá.
A Badlands és a The Human Factor ráadása után kisvártatva az egész csapat megjelent egy rögtönzött – pontosabban Mike által beígért – közönségtalálkozóra, így hálálva meg a maroknyi rajongó jelenlétét, illetve aktív részvételét. Itt ismét érezhettük, hogy egymásért vagyunk, konkrétan hogy zenekar és publikum egymásnak szerzett egy nagyszerű estét.
Ahogy létezésének első időszakában is inkább a beavatottak kedvencének számított a Metal Church, úgy most sem lesz mindennapjaink állandó része (persze másnap a Brutal Assaulton sem lehetett őket kihagyni) és ez alighanem így van rendjén, de ha mondjuk jövőre is átjönnek Európába a következő lemezük kapcsán, ugyanígy elindulnék értük bárhová.
Fotók: Schurina Ottó
