Paradise Lost - Medusa (Nuclear Blast, 2017)

Mélytengeri pokoljárás

2017. szeptember 05. - sebiszabi

medusa.jpg

Azt már a legutóbbi két Paradise Lost lemez esetében is elmondtuk, hogy a brit banda olyan pályán kezdett el mozogni, ahol az azt megelőző két évtizedben még nem nagyon. A 2012-es Tragic Idol, de főleg 2015-ös The Plague Within olyan Paradise Lost múltba kalauzolta el a rajongókat, ahol a zenekar még nem járt. Jóval inkább a death/doom vonal erősödött fel azokon a lemezeken. Ezt a tendencia nem tört meg az idei albumon sem, sőt! A Medusa hallgatása közben Nick Holmes aranyköpése jutott eszembe a legutóbbi hazai koncertről. Kis módosítással ide illesztve: ha az előző két lemez nem tetszett, akkor szar napod lesz…

Mert Medusa még mélyebbre süllyedt hangulatát tekintve az előzőekhez képest. Nem nagyon gondoltam volna, hogy valaha a Paradise Lost és a sludge egy mondatban fog szerepelni, de úgy néz ki, ezt is le kellett írni valamikor. A The Plague Withint sem volt könnyű hallgatni, szokatlan volt az első pár hallgatásra, de a Medusa még rágósabb anyag.

Persze a zenekar nem dobta el azokat a stílusjegyeket, amik igazából meghatározzák őket, hiszen Greg Mackintosh gitárja ugyanúgy sír, nyöszörög, mint korábban. Egyszerűen az egész sokkal mélyebbre hangolva szól: a pincemély már nem megfelelő jelző itt. A tenger mélyéről bugyog fel. Ehhez jön még Nick Holmes hangja, aki az alapverzióban kínált nyolc dalban kevesebbet használja a tiszta hangját, mint a torokhangos hörgését, akár csak a Bloodbath nevű sideproject zenekarában.

A két bónuszdalban, a Shrines-ban és főleg a Symbolic Virtue dalokban hallani kb. először, hogy nem felejtett tiszta hangon énekelni emberünk és hogy maradt még valami abból a gothic doom életérzésből, amit ők adtak 25 évvel ezelőtt a világnak.

paradise_lost_2017.PNG

Ez a két dal ad némi feloldozást, mert az a hivatalosan nyolc, az Until The Grave tételig egyszerűen lerángat a mélybe és nem enged el. Nyomasztó az egész lemez, de a Medusa esetében még ez is pozitív jelző. Valamikor néhány héttel korábban, amikor egy szikrázó napsütés kellős közepén hallgattam meg először a lemezt és habár Paradise Lost lemezzel ilyet nagyjából sose csináltam, de kivágtam a lejátszóból. Az élettől is elvette a kedvemet, testem-lelkem nem kívánta az új lemezt. Aztán persze nekimentem újra és újra. Sokkal kevesebb kapaszkodó van a lemezben, mint a korábbi két albumon volt. Így nehezen tudtam megszeretni egy-egy dalt. 

Inkább úgy működik, hogy hagyod magadat, hogy elkezdjen szétszedni és szépen lassan feloldódsz a zenében. Valahol a The Longest Winter környékén már nem nagyon foglalkozol vele, hogy miért kellett elkezdeni ezt a pokoljárást a Paradise Losttal, mert már szereted is. Persze sokat segít, hogy ez volt az első dal, amit bedobtak a nagyközönségnek, hogy szokják a hangulatot. Aztán a Medusa első hallgatására tudod, hogy miért is ez lett a címadó. Zseniális és egyből klasszikus! Aztán szépen lassan merülünk alá egyre jobban, oda ahova már a fény nem jut le.

Csak sötétség van, baljós morajlás és a saját belső örjöngő hörgésed. Ennek a zenei aláfestő zenéje a következő három dal. A Blood And Chaos ezek közül egy kicsit kilóg a középtempós darálásával, ami erősen táncra serkenti a nyakat, de a No Passage For The Dead és az Until The Grave újra az a cipőorrnézegetős végletekig lehangoló Paradise Lost stílust hozza, ami szerintük a kín és a pusztulás zenei megfelelője.

Nehéz és borzasztóan lélekölő lett az új Paradise Lost album. De mégis: a maga pusztító világában egy tökéletesen összerakott és súlyosan kemény lemezt kaptunk a brit mesterektől. Nem hiszem, hogy a zenekar innen még vissza fog fordulni lazább témák felé, viszont előre félek, hogy ezzel a tempóval hova fognak még eljutni a pokol mélységének feltárása felé vezető úton.
5/5

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8712799936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Ethan Rom 2017.09.05. 22:20:21

Most sem indokolt, hogy a Paradise Lost és a Sludge egy mondatban szerepeljen!

devilstrueface 2017.09.05. 22:56:53

na akkor szedjétek már elő a daylight diestól a dismantling devotion albumot :)

a shrines amúgy bitang jól szól.

NZperX 2017.09.06. 07:59:10

Sajnos sokat elvesz a lemez élvezeti értékéből az elrontott hangzás. A túl hangos pergőt leszámítva dinamikátlan és halk dob, a súlyosnak szánt gitártémák kásásak, egyszerűen fárasztó hallgatni a lemezt.
Hogy stílusban nem túl távoli (több post-rock / régi Katatonia hatás), és szintén idén megjelent lemezt állítsak párhuzamba, a Paradise Lost után tagadhatatlan minőségi ugrás betenni az Impure Wilhelmina albumát (Radiation). És ez a dalokra is igaz.

Ethan Rom 2017.09.08. 01:00:44

Ez a hangzás jól passzol az albumhoz. Az a lágy, kerek sound ahhoz a folyékony, szép zenéhez idomul, nem illene a Medusa kriptából kiszűrődő dalaihoz. De örülök, hogy megemlítetted, el is feledkeztem a Radiation-ról.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum