Első körben le kell szögezzem, hogy a luxus szó számomra legtöbbször azt jelenti, hogy megint van valami, ami nem lehet az enyém. A múlthét közepén ez a szó azonban egy teljesen új értelmezést kapott. Miszerint a luxus az, amikor a csajomtól két villamosmegállóra a Robotban épp fellép a Melt-Banana nevű japán kultuszzenekar, én pedig másnap is abszolút szabadnapos vagyok. Zokon vettem volna ugyanis, ha a bátor Cudi Purci és Tukker közös szervezésnek köszönhetően Budapestre látogató kuriózum bandát megint nem tudom megnézni. Először végre életemben. Most viszont sikerült.
Például korán érkezni is. Minek köszönhetően meghallgathattam, hogy kedves szerkesztőbajtársam Csiga, hogyan lépett egy párkapcsolat küszöbére két átivott nap után a Hegyalja fesztiválon egykor. Amivel semmi gond nem volt, mert igazából nagy ínyenc vagyok és imádom a csatakos punk romantikát. Szóval szerelem is volt, meg a sátrakhoz sem engedte vissza a biztonsági őr, mert annyira részeg volt, nekem meg már majdnem párás lett a szemem. Ezután tényleg ránk fért egy érzelmileg kevésbé megterhelő kaland a jelenben, ami az lett végül, hogy fényképet próbáljunk készíteni az előzenekar gitárosának lenyűgöző cipőjéről. Ami kék volt, mint a tenger. Hosszú, mint egy csónak. Meg elegáns, mint egy vámpír.
Apropó előzenekar. Öregszem biztos, mert nem csekkoltam le a koncert előtt, hogy mire számíthatok a finn duótól, így finom kis meglepetés lett az első találkozásból. Igazolva a homlokra célzó bölcsességpisztolyok egyik legbiztosabb lövedékét: Miszerint az élet olyan, mint egy doboz csokoládé, mert sosem tudhatod, hogy mit veszel ki belőle. A NYOS viszont tudta mit csinál, mikor bepakolta a cuccát a közönséghez közel. Így legalább közelebbről lehetett lefigyelni, hogy a dobos srác jazz felfogású játéka milyen finoman pörgeti a gitár alá a ritmust. Az tiszteletreméltó kék cipőhöz közel pedig természetesen pazar pedál pompa csipkézte és recsegtette a duó másik tagjának hangszerét. Kísérleti stádiumban, feltételezhetően sok improvizációval. Skálázgatva a klasszikus rock elemek és besúlyosodó lassabb témák között. Amit szerintem nem kellett komolyan venni, de közben nagyon össze volt rakva.
Miközben öröm volt nézni, ahogy Yasuko Onuki mindenkire mosolyog a repülőmókus sérója a alól. A Melt-Banana énekesnője abszolút érdekes jelenség. Miközben nagyon természetes is. Tök ott van benne az, ami a japán emberekben megvan, de bennünk valahogy nincs. Azzal a produkcióval együtt is, ami kicsivel később már pörgött a színpadra felfele. Szintén duó felállásban. Az elmúlt négy évben ugyanis a korábbi basszusgitáros nélkül nyomják ezt a tébolyt. Ami nekem élőben is olyan volt, mintha nyúlkálni tudnának ezzel a zenével a köldökömben. Ami kicsit fáj is, de leginkább csikis. Felzaklató, de örömteli matatás, ami teljesen máshonnan közelít, mint ahonnan más közelítene. Yasuko hangjával mintha egy videojátékba csöppentünk volna a használt bugyi automaták országából, ahol a grindcore darálók hulladék hangkészletével parodizálná valaki a Beastie Boys életművet. Totál parti hangulat. Infantilis furfanggal lesikált szürkeállomány. Intenzív színpadélet. Kézben színes képernyő cikázik. Arcon a kötelező pormaszk. Egy fizimiskára nagyon vegyes közönség pedig a spirálban, aminek a legbelső köre azért nyomta a neurotikus aerobikot a színpad szélén. A The Hive biztos volt. Meg a végén a mindenki ismeri Luis Armstrong feldolgozás. Amúgy ezen kívül nem voltam képben. Bent volt az arcom egy szuperszonikus japán mosógépben. Ami kár, hogy több, mint egy óra után is rövidnek tűnt. Még nyomhattak volna rá két centrifugát. A kontúrok azonban így is jól elmosódtak. A kísérlet működik. Ez az idei Desszert Fest koncertsorozat pedig kimondottan fasza.
Annál méltóbb befejezése pedig nem is lehetett volna ennek az estének, hogy mikor kiértünk az utcára, azt hittem, hogy annak a kutyának a szeme pont az arcomba világít, mert csak két lépéssel később vettem észre, hogy a lámpafények csillannak meg a napszemüvegének lencséjén, amiben az a délceg gettógyerek vezette szűk pórázon a járdaszélen. Esküszöm úgy voltam vele, hogy nem elég nekünk két őrült japán, mikor éjjel meg kajak Aphex Twin van a Blahán.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
