A GG Allin sztori elég hangos volt a kilencvenes évek elején ahhoz, hogy a média rápattanjon a dologra. A punk műfajnak persze ez nem biztos, hogy jót tett, hiszen inkább a hiedelmekre erősítettek rá ezek a botrányok, de az államok első számú provokátora elérte a célját. Legalábbis rövidtávon. Az önpusztítás GG Allin életében ugyanis nem csak az odatartott tükör és show része volt, hanem maga a kemény valóság is. Amibe  37 évesen egy heroin túladagolás következtében bele is halt 1993 júniusában. A sztori azonban újra és újra előkerül. Most egy dokumentumfilm formájában ismét, ami először nem az elborult fazon botrányaira fókuszál, hanem arra amit maga után hagyott igazából. Ez pedig a gyászoló család.

A dokumentumfilm ugyanis egy nagyon is jogos kérést feszeget. Méghozzá, hogy hogyan lehet tisztán tartani egy olyan ember emlékét, aki szart és baszott is a színpadon. Vagdosva közben magát és még tucatnyi extrém dolgot bedobva a közönség és a közízlés hergelésére. Minden kivitelezhető beteg dologgal próbálva tükröt tartani a képmutató társadalomnak. Miközben született nevén Kevin Michael Allen sem az a fazon volt, akinek ne lett volna gyerekszobája. Rövid életét és hirtelen halálát édesanyja és testvére ma is gyászolja. Az anyukája pedig természetesen nem úgy szeretne emlékezni a fiára, mint ahogy azok a rajongók, akik azért járnak a sírjához, hogy mondjuk lepisálják azt. Ők az őrült GG Allin végleteik feszegetett, obszcén lázadását tisztelik. Édesanyja pedig a fiát. Ezért vetne végett ennek. Miközben maga GG testvére is sokszor a félreértett imázsra erősít rá, hiszen fivére hírével pólókat és cuccokat adhat el ma is. A Sami Saif dán rendező által idén elkészített film róluk szól. Nem a punk zenéről és nem a botrányokról. Hanem, hogy mi és kik maradnak utána.