Cannibal Corpse - Red Before Black (Metal Blade, 2017)

Nem a zsákból rak nekem ki, hanem inkább engem oda be?

2017. november 14. - johndoesbasement

cannibal-corpse-red-before-black.jpgBolt Thrower, Autopsy, Carcass, Obituary, Bloodbath és Misery Index. Bandák, akiknek a teljes életművén rajta vagyok, mondhatni oda-vissza játszó lézerlemezjátszóba. Ezek után tehát nekem is érdekes, hogy a Cannibal Corpse ebben a párhuzamban vajon miért nem akadt be olyan erősen, mint a többiek fentebb. Régen ugyanis toltam én is becsülettel. Az emberbe hányt vadállat - Chris Barnes - egy vérben tocsogó metál mese közepén nem az a jelenség volt, aminek ne akartam volna odatartani a határfeszegető kis metál pofámat. Amit még akkor sem húztam el, mikor a műfaj tasmán ördöge végül lefarolt a bandából. Szerintem tudniillik tetemdaráló George bácsi érkezésével egy időben ért be zeneileg a Cannibal Corpse története. Ezért is abszurd részemről így utólag az, hogy a Gallery of Suicide után már nem haraptam az újabb cuccokat. Az első hat lemez maradt tehát az, amit végül jobban ismerek. Miközben lehet, hogy a később kiosztott cuccok lettek volna azok, amik nagyobbat marnak ezekbe a zsíros kis lukakba, itt a fejem két oldalán. Szóval első körben ezzel a felismeréssel gazdagodtam az új Red Before Black album kapcsán. Ami mindenképpen komplexebb, mint a végletekig csupaszított első négy album.

Most visszahallgatva a régi lemezeket ugyanis nekem az jött le, hogy azután még simán születtek combosabb tételek, mint mondjuk a szigorúan beégett korai albumok szerzeményei. Ebből kiindulva pedig reméltem, hogy a kampóim ezúttal inkább belevájnak az új anyagba és az majd húz magával, vonszol, mint egy pszichopata télapó, aki nem a zsákból rak nekem ki, hanem inkább engem oda be. A fülembe száradó vér élményén keresztül meg felfedezem majd újra a brutalitás még ki nem tárt, nedvedző, rejtett örömeit. Persze csakis a finoman artikulált lágyabb és keményebb szótagok mögött meghúzódva, mint egy félénken táncoló gyertyaláng a plüssmacikhoz közel. Mert Chris után George Fisher hangja is abszolút ez az óvatos fajta ugyebár.

Az első két szám - Only One Will Die, Red Before Black - azonban inkább amolyan kötelező sztenderdeknek tűntek, amik a rutinnak és a jó stúdiómunkának köszönhetően persze nem tudnak rosszul szólni, csak egyszerűen nem akad be az a bizonyos kampó, amivel húzna az egész olyan csúnyán tovább. Az ős Slayer mintára beszabott sikítós gitárszólókat mondjuk értékeltem, de elképzelni a megtépázott tremoló kart csupán csak röpke nosztalgia. Nem egy egész estét betöltő, reszketeg horror. Mondjuk a Code of the Slashers belassult részei tetszettek. Megint felébresztették bennem a gyanút, hogy darálni csak a kontraszt miatt kell a death metálban, hogy aztán bokáig lógjon be a súlytól a buci, mikor sírgödör mélybe váltanak a lomha gitárok. Ebben a számban pedig Corpsegrinder hangja is jobban húz, bár ahogy hallom kicsit már hátrébb van keverve. Nem faragja le a húst a csontról egyből, mint a Bloodthrist és a Gore Obsessed lemezeken. Ahol komplexebb témák dacára is abszolút az övé volt a főszerep, de azok a témák voltak elég izgalmasak ahhoz, hogy ne egyedül kelljen elvinni a balhét. Mint korábban a ritka primitív témák mellett, ahol az volt a lényeg, hogy van ez vadállat Barnes gyerek, szóval elég mögé dörzsölni egy elég gyors metál / grind kombinációt, mert az a hang úgy is elviszi az egészet. Ehhez képest mindenképpen új struktúrák jöttek az újabb és újabb lemezeken, egészen napjainkig. Ezért mérhető a fejlődés. Viszont meg kell írni azokat a jó dalokat is. Anélkül nincs jó lemez, hiába a turbó rutin zenész horda. Ez pedig azt ezt megelőző A Skeletal Domain anyagról is kurvára hiányzott.

cc_promo.jpg

Ehhez képest az első tétel, ami kicsit izmosabban kapott derékba most, az a Sheddig My Human Skin volt. Azzal a csontőrlő középtempóval, amivel ez a tétel főleg azokat fogja belőni, akikben a Cannibal Corpse és az Entombed utáni sóvárgás magában rejt némi átfedés. Aztán ahogy ez a szám felhívta erre a figyelmemet, már a következő két szerzeményben is hallottam kristálytisztán az Entombed, Dismember vonallal meghúzott erőteljes párhuzamot. Ami nekem egyáltalán nem esett rosszul. Elbírtam képzelni, ahogy Rob Barrett gitáros inkább megtiszteli, mint lenyúlja a svéd hangzást. Ebben pedig még alázat is lehet. Vagy még az, hogy annyira nem is tudatos. Mindenesetre nem tett rosszat a Red Before Black lemeznek.

Ahol a két meglepetés nóta számomra mégis a Corpus Delicti és az In the Midst of Ruin lettek. Előbbi azzal a megtördelt, megszaggatott témával és az első igazán éles gitárszólóval valami olyasmit villantott, amit ha az egész lemezen hallanék, azt írnám a klasszikus régi suli úgy döntött, mégiscsak haladni fog a korral és megpróbál új elvárásoknak is megfelelni. Az utóbb említett tízes szám skálákra épülő gitárja és annak váratlan tűhangjai pedig szintén erre erősítenének rá. Hogy valamifajta korszerűsített üzemmóddal kacérkodik a közkedvelt belezgetést. Bár a két fiatalos akció közé beékelte a banda a Scavenger Consuming Death című négy és fél percet. Ami egy thrash metál orgia death metál nyelven. Máskülönben pedig nyugattó is azoknak a fundamentalistáknak, akik műfaj alapjaitól hentesfűrésszel vágnák el az újabb hajtásokat. Amire ennek a lemeznek a végén mondjuk rá is érnének, mert szerintem az utolsó két szám már nekik sem hozna semmi újat.

Úgy egészében pedig nekem sem adta a Red Before Black azt az élményt, amivel egy régi barát a halálig ölel. Nem szerencsés zenekarokat más zenekarokhoz hasonlítani, mert az úgy is független egymástól, hogy te és én mit veszünk ki egy-egy lemezből, de nekem ez közel sem olyan ösztönös anyag, mint mondjuk amilyen az Inked In Blood című Obituary lemez volt. Vagy amilyen kreatív és misztikus például az új The Lurking Fear, hogy a legendás arcok nagy visszatéréseit említsem. A zene ugyanis érzéseket közvetít. Szerintem műfajtól függetlenül. Erre pedig a death metál esetében is van igényem. Az új Cannibal Corpse azonban csak néhány pillanatában mozgatott meg. Mert harminc évnyi brutalitás után, az a brutalitás már nem az igazi. Még akkor sem, ha egykoron igazán érdekes volt az, hogy ilyen hangja még egy embernek ziher, hogy nincs. Azóta ugyanis már sokszor kiderült, hogy azért van. Persze ettől függetlenül simán kijár a tisztelet. Ha pedig egy új lemez kell ahhoz, hogy mozgásba hozza a bandát egy turnéhoz, akkor annak a lemeznek meg kellett születnie. A főhajtás tudniillik nyáron Dunaújvárosban és egyéb helyszíneken is világszerte, nyilván borítékolható. Mert lehet, hogy lesz aki nem is akar érezni semmit, csak súlyt. Azt meg fog. Meg fogsz és fogunk. Annyi azért bőven van ebben a véres játékban még, hogy élőben azért állatban harapjon rá a rajongásra a vég. 
3.5/5

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7613263615

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum