R.I.P. - Street Reaper (RidingEasy, 2017)

Nem is vitás, hogy arat a kaszás...

2017. november 16. - johndoesbasement

a2752475622_10.jpgA magyar közízlés groteszk mementójaként manapság is naponta megyek el tapétacsík méretű Edda koncertplakátok előtt. Ami a bolygóközi tanács soron következő elnökének sugárzó tekintetén túl különben más rejtélyt is tartogat. Rajta van ugyanis az a fazon, aki valahogy lenyúlta Ciklon séróját anélkül, hogy Küklopsz, Rozsomák vagy Vadóc üldözőbe vették volna ezért. Pedig nem nehéz kiszúrni, hogy ez ugyanaz a rőzse. Épp génállománnyal ember fején tudniillik nem serkent ilyet a búbjára, az már egyszer biztos. S bár a rockslágergyár tagjainak a fémzenéhez nem sok köze, nekem mégis az jut eszembe erről a hófehér szoborhajról mindig, hogy olyan mint az egész mai heavy metál. Sok fantázia kellett hozzá. Kiterjedése és szilárdsága épületes. Egyértelműen szomjazza a diadalt, de mikor úgy rendesen szembejön az utcán, az életről csúnyán és bizony mondom néktek, hogy egyből leszed. Pedig a metálban nem lehet nem hinni, ha már egyszer az oltalmazott és nevelt fel. Szóval úgy kell időnként egy disznózsíros metál lemez, mint gerinces sáskáknak a messiás. Ezért frankó, hogy még idén kijött a R.I.P. album és ezzel most bőven arat a kaszás.

Mert legyünk őszinték és valljuk be magunknak, hogy a nyolcvanas évek bandáinak zöme kisfiús lázálmoktól bódultan kergette a heavy metált egy meseerdő közepéig, ahonnan sokan még ma sem találtak haza. Tizenhéttől egészen a hetven évesig válogatják együtt a jelmezeket a csatákban íródott hőseposzokhoz ma is. Közben pedig hódolnak a nagy frufru istennek, hogy legyen elég erejük kalózként, lovagként, pokolfajzatként helytállni a sárkányok, ördögök és angyalok viaskodó világában. A hetvenes évek ős metálja azonban még nem egy közös regressziós hipnózis volt. Wicked Lady, Coven, Pentagram, Iron Claw, Black Sabbath és persze tucatnyi banda még, akik a súlyosabb hangzással és provokatív szimbolikával kerestek új utakat a zenében a sötétebb lelkek felé. Ők tekinthetők az elsőknek tehát. Oregon állam rondán recsegő rockerei, vagyis a R.I.P. pedig leginkább velük keresi a kapcsolatot zenéjében ahogy hallom. Csak a Street Reaper lemezt megelőzően még valószínűleg elropogtattak három Fu Manchu bakelitet is. Kikísérletezték, hogy ha a pedáloktól nem lesz elég koszos, akkor át kell folyatni a végeredményt egy szokol rádión. Ehhez pedig jól be kellett szívni és eljátszani, hogy ők mind Lemmy sarokba rúgott western csizmái. A rock and roll ugyanis nem a pompáról szól. Hanem arról, hogy az elektromos gitár egy ördögi szerkezet és hogyha jól húz, akkor szabaddá teszi azt a szőrös, csúnya seggedet.

14264144_1387342671280126_8246863475455662552_n.jpg

Hatóanyagok tekintetében a recept tehát tökéletes. A gyógyszert pedig gyorsan fel is írnám mindenkinek. Ha már a R.I.P. ilyen jól nyúlt bele a cucc választásba és úgy hallom sikerült összeszedniük azokat a hetvenes évekbeli erősítőket és ilyeneket, amikhez sok banda nem jut hozzá, vagy egyszerűen nincs elég lóvéjuk rámarni. Az Unmarked Grave nyitótétel legalábbis erről tanúskodik. Nagyon penge gitárhangzás, amihez kellett az az erősítő, meg az a tököm tudja fasza pedál. Meg ez a tökös hangszerkezelés, amitől a gitár sikít, mint a legrosszabb éjszaka és úgy recseg, mint padlásdeszka a fejed felett. Fuzz hangja, mint a fiatal Ozzy. Csak annál kicsit pofátlanabb és lidércesebb. Ezzel tett zsebre a tapadós refrén is. Mielőtt úgy kezdett el zümmögni a basszus, mint egy darázsraj lizergsavon. Egy ilyen szám után nehéz dolga van egy másik számnak, de a címadó dal ezt is megoldotta. Punk dobok és totális doom, de minden egy tempóval feljebb. Az ének pedig - és párszor visszahallgattam - úgy vibrál és az a hanghordozás, ami nekem itt kiköpött Jello Biafra. Az éterien meghorzsolt fémkozmoszban. Mert a szólót hallva megint ott van, hogy igazából ez lenne a vegytiszta heavy metál, ahogy a következő Mother Road is. Keményen kitartó motorfej dinamika. Megint egy refrén, ami rágja magát befelé. Még mindig az a koszos gitár és az a toprongy amitől csak hajolok megfele. Nem véletlenül említettem a Fu Manchu nevét. A két banda nem csak hangzásban rokon szerintem. Hanem abban is, ahogy valami érezhető ösztönösséggel folyik belőlük ez az egész kifele. Ilyen három számmal nyitni, ez olyan, mint a Fu Manchu cuccok. Az az érzésem lesz tőle, hogy ezek erőlködés nélkül írnak még ötven ilyen témát, ha kell. Nagyon fasza. Semmi görcs, vagy giccs.

Még akkor sem, mikor Hammond orgonával kóstol be egy nóta, mint mondjuk a The Dark. Fél perc múlva már úgy is ugyanott vagy. A varázslat neve rock and roll retek. Avagy ezzel a hangzással és énekkel egyből egy Overkill L.A. szint bármelyik tétel. Én pedig komáltam is mindegyiket. A The Other Side igazi Black Sabbath hódolat, de hagy levegőt a súly alatt. A gonosz nem hagy gyorsan elmenni. Elnyújtja a kéjt. Mint a Shadow Folds is, ahogy feloson a hátadon és a válladra ülve hipnotizál. Mint egy macskahúgy szagú anyós, akiről egy ideje már sejted, hogy boszorkány. Fogós témák pedig mindenhol el vannak dugva. A Brimstone is ilyen. Indítanak az autentikus dobok. Garázsfelvételek szintjén otrombák a cinek. Rááll a gitár valamire, én azt hiszem az első egy percben mindent megtudtam, azt a nagy lófaszt. Ugyanis jön még három külön téma és ritmus, nekem meg úgy jár a buszmegállóban minden végtagom, mintha a marionett játékos amfetamin adagját Wattie mérte volna ki. A lemez legjobb dalának címét pedig még mindig nem írtam le, de most lefogom. The Casket. Ehhez nincs kommentár, csak egy köszönöm. Kedves Angel Martinez, hogy lefogtad ezt a riffet. Kinyíltam megint, mint thai rózsától a pállott pöcs. Igazi utca doom a sarokról. Fülesem a füledbe dugom azonnal megfertőz. Könyörögsz és többet akarsz, pedig tegnap még az anyád vágta a hajadat, olyan jófiú voltál. Nem tudom kit pénzelt le a RidingEasy Records, hogy így szóljon ez az anyag, de jó zsebbe lapátolták a lekvárt az biztos. Évtizedek óta megy ez a metál műsor, de ekkorát már régen aratott a kaszás.

Szóval nagyjából az egész Street Reaper lemez ilyen. Visszaadja a reményt. Hogy a metál igazából nem cicanadrág és gyermekmegőrző a felnőttebb fejeknek, hanem szőr a zacskón, nehéz gitár, gyilkos dinamika és a belülről kiömlő sötétség. Valami, amitől több vagy. Valami, amitől felizgulsz. Visszatérés a régi tűzhöz. Ami legyen most a hetvenes évek legeleje. De nem az összeguberált maradékból - csinálni egy olcsó reprodukciót - hanem ösztönből. Mert így énekelni nem tudsz, hogy azt kitalálod. Fuzz igazi elhivatott, fura, nem evilági és leheletnyit neurotikus is egyszerre. S bár jelenleg ő a favorit metál hangom, így végezetül mégis a nélküle hagyott csupa szóló The Cross című szám legyen az, amit Bütyinek a kislábujjamnak küldenék erről a lemezről speciálba. Gyógyulj meg Bütyi! Durván megfejelted az ágy lábát megint! Én kis hősöm, hát téged is, hogy lehorzsoltak! És amúgy titeket ez az egész? Mert akkor nektek is küldeném...
5/5

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2113279143

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum