Fura egy dolog ez. Kiéhezett lélekkel hajszolni a zenében azt a vibrálást, ami pokoli értelemben képes mások fölé emelni, vagy éppen rabságba taposni addig a mélységig, ahol már én is csak egy vagyok a kozmikus dögkútban araszoló férgek közül. Mintegy addikció. Féktelenül dühöngő és végtelenül levert legyen. A dolgok szokásos rezgésszintjén ugyanis nem érzem, hogy lenne benne élet. Ami nem elég zaklatott, az nincs igazán közel. Mert a valóság a szüntelenül zakatoló türelmetlenség maga. Minden bukásunk kikényszerítője ez. Mint a legelső esetnél a tiltott gyümölccsel. A legdurvább drog tehát ez lett végül. A negatív katarzis. Belénk ette magát és azóta egyre csak több kell. Mint a lemezekből is, ha The Body & Full of Hell.

Durva ez a dzsungel. Bunker van mindenkiben, vaskos, ázott falakkal. Ahol az éjjel és a nappal is erős szorongás. Az élet most ehhez alkalmazkodik. Módosul, mint a tudat a kísérleti szerek hatása alatt. A játékban pedig az extrém zene is csak kiváltott reakció. Újabb és újabb brutális vegyületekkel. Amiket, ha szintén egy arany háromszögben kotyvasztanak, akkor ott a sarokpontok neve jelenleg Thou, Primitive Man és The Body. Roppant társulatok, akik zenében mérik azt a súlyt és azt a zajt, ami eltöröl minden szemét, felesleges kis párbeszédet. Amiben mi, mint olcsó prostik áruljuk ki saját lelkünk elegáns magányát. Mindezt pedig olyan lemezeken, amik eltörölnek még sok minden mást is. Mint például határokat, amikről az hittem, hogy vannak. Aztán a Thou és a The Body közös, kollaborációs lemeze két éve egyszer már megmutatta, hogy igazából semmi sincsen. Csak még durvább zaj a házba, mikor a Full of Hell is beszállt a málházásba. Közösen elszabadított tavalyi lemezük ennek dacára mégis tudott esztétikus lenni. Csak a függvényben mindent elforgattak és eltoltak a negatív mezők felé. Az elkészült anyag minden tekintetben tökéletesen idegen lett. Az elektronikát és az élő hangszereket is kizsigerelve, olyan hangzásvilággal, ami távol, az ismert világ fonákján ment el a legvégére. A dolognak még sincs vége. Eklektikus eufória, ami bőven tud tűnni olyan kreatúrának is, ami bármeddig és bármilyen véglet felé transzformálható. 

Egy ellenkultúra esztétikájával és extázisával, miközben szigorú diszharmóniákra épül az egész. Mint a Light Penetrates című első tételben is, ami épp olyan gyötrelmes, mint egy pszichiátriai kezelés, mégis valahogy transzcendens élménynek hat. Lee Buford jól beazonosítható dobjaival és azokkal a heroikus cinekkel, amitől kezdetben hamisítatlan The Body a téma. Chip hangja mellett viszont megjelenik egy mormoló papi ének - alattomosak a babonák - de végül a belépő beteg szaxofon lett az, mint egy köröm, ami belülről karmolta végig a hátam. A dobokon káosz közben. A dobokon improvizatív jazz. Mert semmi sem szent. A főszerephez mégis a dobgépek jutottak. Az Earth is a Cage alapja is legyalázó bunker techno. Csak Full of Hell forma grind / noise verzióban. Itt dörzsöli le a gitár a legtöbb hámréteget. Dylan Walker és Chip King egymásba ütköző hangjával. Rideg zajokkal és zörejekkel.. Amik közé hangos lélekkalapácsok csapnak le és a két énekes a végén úgy kényszerít és acsarog, hogy messzebb kellett kicsit mennem még saját magamtól is. A félelem rohadt nagy úr.

Aztán jött a The King Laid Bare ismételten masszív, vontatott ipari témája, tele ezekkel a drótokból kiömlő bizarr effektekkel és rögtön az ugrott be, nekem lenne egy ilyen lemezen, biztos megkérném a Godflesh belső embert, Justin K. Broadrick nagymestert, hogy írjon egy rendhagyó kritikát az anyaghoz. Az a fazon talán jobban megértené, amit én csak hallgatok és hallom, hogy az ő Techno Animal és The Blood of Heroes néven futtatott projektjeivel hol párhuzamos az Ascending a Mountain of Heavy Light című sok rétegben lefektetett, kísérletező cuccos. Tovább prezentálva a stílusok dermesztő elegyét a Didn't the Night End öt percében is. Ami egy ultra sötét, gusztustalan breakbeat. Membrán gyilkos, bitang basszus. Fojtogató, száraz nyomor a mikrofonban, mint egy rohadt black metál lemezen. Az odakarmoló Dylan mellett pedig ismét Chip, mint egy sikító Homer Simpson, aki már elvesztette a maradék eszét. Az Our Love Contucted with Shields Aloft előtt mégis élvezhető számnak tűnik. Az ugyanis sokkal durvább. Megint egy szétcsapkodott jazz. Lee próbára teszi az ingerküszöböt. Twin Peaks paranoiával - ahogy pörgeti - szerintem abszolút lehet. Master's Story? Addig horzsol a szintetikus sludge, míg nem öregszel hét hosszú évet. Nem hiszem, hogy ma akárki képes lenne csinálni bármit a zenében, ami hasonló. A második kollaborációs lemez épp ezért csak önmaga és az előző album kapcsán határozható meg. Az pedig nagyon frankó ebben a tíz tételben, hogy a tavalyi szerzeményekhez képest is teljesen új vegyületek születtek. Az élő hangszerek visszavonulása nem okozott gyötrő hiányállapotokat. Az albumon, amit sehova sem tudsz tenni és sehol sem tudod a negyven perc alatt megsaccolni, hogy mit fog hozni a következő felkavaró pillanat.

Szerintem fontos az, hogy tudjuk milyen érzéseket váltunk ki más emberekből. Ebből kiindulva pedig úgy vélem minden interjúban ildomos lenne megkérdezni az alkotókat, mit sejtenek saját zenéjük kapcsán ebben a tekintetben. Ahogy ezt a hat nagyon komoly formát is nagyon szívesen támadnám meg efféle felvetésekkel. Vagy csak mondanám el nekik, hogy az általuk létrehozott világ határtalansága és agresszivitása mocskosul emlékezetet arra a világra, amiben mindannyian ülünk és várunk. Amiért körmünk szakadtáig harcolnánk, mert szeretjük és ragaszkodunk hozzá. Csak nem tudjuk, hogy hogyan kell csinálni. Ez a zene pontosan úgy szakad el minden konvenciótól, mint ahogy maga emberiség is. Messzire, ahol, ha nem marad semmi, amit kívülről befogadhatnánk, a lassú pusztulás felgyorsul majd és onnantól a lehetséges jövőbe vetet hit már nem igazolhatja tovább a létünk értelmét. Önmagunkkal kibékült hullák leszünk, akik testben persze mindannyian túléljük magunkat és végül meghalni is csak azért halunk meg, mert a szokásos formaságoknak eleget tenni mindig kell. The Body & Full of Hell.  5 / 5