Toothgrinder - Phantom Amour (Spinefarm, 2017)

Ezredszerre is imádás van

2017. november 27. - sebiszabi

toothgrinder-phantom-amour.jpg

Igazából egyáltalán nem volt korábban számomra ismerős az amerikai Toothgrinder. Lehet, hogy az én fogyatékosságom vagy csak egyszerűen nem került a látókörömbe, de visszahallgatva az első lemezüket, semmi olyan nem volt, ami miatt ezt bánnom kellene. De néhány hete Spotify szörfölés közben hallgattam meg az új lemez címadó dalát, ami egyben a felvezető kislemez szerepét is betöltötte és rögtön ledobta az agyam a láncot. Kell, egyszerűen igényem volt erre a lemezre, ami november elején jelent meg. 

Ha össze kéne raknom, hogy mégis milyen zene most a Toothgrinder, milyen stílus mentén karcol a Phantom Amour, nagyon bajban lennék. Mert alapvetően valami progresszív metal alapon nyugvó zene ez, ami néha rockos dallamtapadós slágerré szelídül, néha meg valami metalcore-os dühöngésbe csap át. Egyszerűen annyira sok rétege van van a zenéjüknek, hogy öröm minden egyes alkalommal hallgatni újra meg újra. 

A lemezt nyitó HVY adja meg az alaphangulatot, nem rád rúgva az ajtót, nem akarja egyből letépni a fejedet. Lesz olyan is, de még nem. Kényelmesen himbálózva a hintán fel és le érezzük magunkat, mert a The Shadow könnyed és érzékeny témáit szinte kettébetöri a hörgősebb kirohanások, de minden darabka helyére került, nincs olyan érzésem, hogy indokolatlan lenne bármilyen akkord vagy téma. Több helyen felhozzák a lemezzel kapcsolatban, hogy a Let It Ride a legjobb része a Phantom Amour-nak. Egészen nem osztom a véleményüket, de tény, hogy kellemes laza, de kegyetlenül profin összerakott sláger. Egyszerűen hibátlan, azzal a kissé dilis hangzásvilágával is, ettől lesz annyira jellegzetes. Ahogy a bevezetőben is írtam a címadó dal leszedett a lábamról, szóval elfogult vagyok ezzel kapcsolatban. 

Minden tiszteletem a bandáé, mert ami a lemezen ez után a négy zseni dal után következik, az nem mindennapi. És az a trükk, hogy nagy zenei extravaganciák nem kerülnek elő, semmi újdonság. Egyszerűen csak a korábban már ezerszer hallott és ismert elemeket szórták össze dalokba, de nagyon alaposan kimunkálva azt, hogy melyik résznek mennyit és mikor kell szólnia. Sem a Red, sem például az Adenium dal nem tartalmaz olyan részt, ami nem szólt volna már a fülünkben ezerszer, de valamiért mégis ezt akarom újra hallgatni. A nagyjából akusztikus Jubilee és a Paris dalok szépen törik le az album lendületét, mégis jó helyen vannak itt, mert láss csodát, hogy a ballada 2017-ben milyen jól is tud szólni, nem kell, hogy nyálas szar legyen - egyszerűen marjon meg a sötét hangulatával és pont.

band.jpg


Aztán a Piéta, Vagabond és a Futile újra felszedi a parkettát a lendületével, mondjuk ebből az etapból magasan a Vagabond és Futile a jobb, a Piéta inkább csak egy háromperces hadarás, nem is a legjobb fajtából. Az albumot záró tétel ismét kegyetlen, mondjuk nekem nagyon hajaz élményre az utolsó Architects lemez hangulatára, de ezt nem lehet hibaként értelmezni.
Szóval a lemez második fele a nagyon erős kezdés után és csúcsteljesítmény címadó után egy-két dalt leszámítva, ugyanolyan magas szinten pörög és ami sokkal lényegesebb, hogy színes, rétegelt és izgalmas lemez a Phantom Amour. Legkevésbé sem sablon vagy unalmas - ezért is hallgatom mostanában sokszor.

Nem tudom, hogy mi szedtek be srácok az elmúlt időszakban, vagy milyen élményekkel sorozta meg őket az élet, de az első lemezük a Phantom Amour-hoz képest lőtávolban nincs. Ott valami BTBAM-szerű majmolást akartak szerintem elkövetni, de szarul, amit hál'istennek dobtak a francba és inkább megírták ezt. Ez meg nálam top év végi befutó. (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5313346955

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum