Az elmúlt pár évben egyre több életrajzi könyvet kapunk a képünkbe, aminek mi csak örülünk. Persze vannak olyanok, amik csalódást okoznak menet közben, de akkor is szakadatlanul olvassuk őket tovább. Aztán vannak azok, amiket le sem bírunk tenni. Én tűkön ültem, hogy az Iron Mant végre a kezeim közé vegyem. Miután végigrágtam magam rajta, jöhet az értékelés.
Már itt az elején elárulom a véleményem, hogy senkit se érjen váratlanul. A Tony Iommi életét bemutató életrajzi könyv, az Iron Man KEGYETLEN JÓ! Ez az a könyv, amit a kezedbe veszel és egyszerűen nem bírod lerakni. Én direkt utazás közben olvasok, hogy ne kapjak agybajt reggel a csúcsforgalomban. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy motoszkál az fejemben valami. Olvasni kéne tovább a könyvet! Vajon mi lesz most? Hogy folytatódik? Most akkor kivel milyen is a viszony? Mi volt a kutyákkal? Milyen szellem?
Ozzy nézőpontját már olvastuk (nem is egyszer) így még kíváncsibb voltam, hogy az egészet, hogy látja, hogy élte meg Tony Iommi. Az elején arra számítottam, hogy ez azért egy kimértebb anyag lesz, nem lesz tele annyi poénnal, mint Ozzy könyve. De azért lássuk be… ahogy az mind a két könyvből kiderül Ozzy-hoz senki sem hasonlítható. Iommi-nak is megvoltak a maga kis csínytevései, de elmarad a sötétség hercegétől, akiről azért itt is hallunk egy-két megmosolyogtató sztorit. Magam előtt látom, ahogy Ozzy-t mindenki keresi égen-földön, aztán kiderül, hogy csak rossz hotel szobába ment be szunyálni. Érdekes, hogy az embernek a Black Sabbath az Ozzys éra. Jó… Ott a Heaven And Hell, de azért mégis csak az volt az igazi hőskor. Ebből kifolyólag nagyon érdekelt, hogy a doom atyja mégis hogyan élte meg Ozzy távozását és az utána következő időszakot.
Időszakot… évtizedekről beszélünk. Amikor olvasod a könyvet úgy képzeled el Iommi-t az elején, hogy egy füles fotelban ül a kandalló előtt és mesél neked miközben teát szürcsöl. Aztán, olvasod a sörös, narkós sztorikat és már inkább azt veszed észre magadon, hogy már nem a füles fotelban ül, hanem inkább egy pub-ban. Aztán a tea sem az, aminek látszik, hanem sokkal inkább valami ínyére való söröcske. Amikor olvasom, hogy írja a riffeket, hogy a Paranoid csak egy töltelék dalnak indult és igazából melyik dalokat tartja a csúcsnak elcsodálkozom. Tetszik, hogy sehol sem érzek ferdítést az egész történetben. Amiben nem biztos, ott leírja, hogy ez lehet nem így volt, de ő így emlékszik. Oké, azért a verekedéseknél lehet, hogy túloz egy kicsit, hogy hány embert zúztak le egy-egy kocsmai balhénál. Miközben olvasol, azon gondolkodsz, hogy cserélnél-e vele? Átélnéd-e azokat a dolgokat, amit az öreg átélt. Könnyen beszél a 80-as 90-es évekről, de véleményem szerint nem lehetett annyira egyszerű azért a semmiből újjáépíteni egy zenekart. Ezeken a dolgokon nem olyan egyszerű túllépni. Ugyanígy nem olyan egyszerű egy király számot sem írni. Iommi csak megfogja a gitárt és születnek a jobbnál jobb riffek. De ez nem ilyen egyszerű…. Ha így lenne, akkor minden ötödik kis srác világsztár lenne, de! És itt jön a lényeg. Ha ezeket a sorokat olvassa egy kezdő gitáros, akkor neki tökéletes inspirációt jelenthet ez. Nekem is az volt az első, szinte minden nap, mikor haza értem, hogy tíz percre, de gitárt fogtam a kezembe és gyakoroltam. Ez az erőssége a könyvnek, hogy megtanít arra, hogy kitartó legyél és higgyél magadban. Mennyire mélyek lettünk így a vége felé…..
A lényeg, vegyétek meg a könyvet, vagy kérjétek kölcsön és olvassátok el! Béke, Szeretet, Metal
