A progresszív stílusjegyekben bővelkedő, technikás és egyedi atmoszférájú metalban utazó San Franciscó-i Fallujah a súlyos zenék hazai hívei előtt sem lehet már ismeretlen, főleg mivel játszottak is nálunk. Akkori frontemberük időközben kiszállt, és az idei Brutal Assaulton is beugró énekessel láthattuk a csapatot. Állandó új vokalistáról azóta sem tettek hivatalos bejelentést a srácok, a jelenlegi terveikről, vagy éppen legutóbbi albumuk elkészítésének körülményeiről – nem beszélve az utóbbi idők legmókásabb pólódizájnjáról!.. – ellenben nagyon is készségesen nyilatkoztak nekünk.

Beszéljünk először az eddigi énekesetek, Alex Hofmann távozásáról, illetve arról, megvan-e már az új frontember.
Scott: Ma Monte állt velünk színpadra. A srác régi barátunk. Már turnéztunk vele, úgyhogy megbízunk benne és tudtuk, hogy be fog válni nálunk. Nem feltétlenül végleges a helye, folytatjuk majd a keresést, mégpedig igen széles körben. Bárki számításba jöhet, akivel szintet tudunk ugrani. Monte-nak ott van a The Kennedy Veil, velük turnézni is szokott, de játszott más helyi bandákban is, lásd Alterbeast. Fontos volt számunkra, hogy olyan arccal koncertezzünk, akivel jól kijövünk, és aki becsülettel helytáll a poszton, de a mostani túra előtt még nem akartunk állandósítani senkit. Csak a kötelezettségeinket teljesítjük, amihez olyan embert kerestünk, aki tökéletes munkát végez. Az állandó új tag felkutatása még várhat a következő album megírásáig.
Brian: Pillanatnyilag azt a szabadságot élvezzük, hogy új hangzásokat dolgozhatunk ki vagy álmodhatunk meg, hogy új szintre emeljük a megszólalásunkat. Talán új elemekkel is gazdagítjuk, ki tudja.
Scott: Persze nem fogunk eltávolodni a megszokott dolgoktól, csak feljebb lépünk.

Pontosan miért is vált ki Alex? Szerette volna élni a saját életét, vagy zeneileg akart valami másba belefogni?
Scott: Szerintem a zenekar eljutott arra a pontra, amikor nagyjából már lehet látni magunk előtt az utat. Amikor tudjuk, milyen feladatokat kell elvégeznünk, mi fog történni, és hogyan dolgoznak más bandák. Ő pedig rájött, hogy nem ezt az utat akarja járni. Mi, többiek már teljesen készen álltunk arra, hogy elinduljunk a pályán. Ezt akartuk, hiszen szeretjük, amit csinálunk. Ő viszont ráeszmélt arra, hogy ez nem neki való, és szeretett volna visszalépni, mielőtt még túl messzire sodródott volna. Mi persze úgy döntöttünk, bejelentjük a dolgot, még mielőtt a következő szakaszba lépünk az új albummal. Lényegében ezzel zártuk le a Dreamless ciklusát.

Brian, te számítasz jelenleg a csapat legújabb tagjának. Részt vettél a dalszerzésben a Dreamless írásakor?
Brian: Inkább amolyan társ-producerként voltam jelen. Amikor a Dreamlessen dolgoztunk, másfél hónapig ott laktam Scott házában (nevet). Nem önállóan írtam bármit, inkább állandóan ott ültem, miközben hajigáltuk egymásnak a témákat, és figyeltük, hogy mi fog mindebből kisülni. Hoztam pár riffet és futamot, de egészében véve közös munkáról beszélhetünk.
Scott: Sokkal nehezebb a folyamat, ha az ember egyedül dolgozik
Brian: De még mennyivel nehezebb!
Scott: Úgy egyre kevesebb rálátásod lesz arra, amit írsz. Nem fogod már tudni, jó-e, amit csinálsz, vagy nem. Ha viszont ott van melletted egy jó partner, ő érezni fogja, ha nem a legjobbat hozod ki magadból, de azt is, ha valami izgalmassal állsz elő. Legyen ez csapatmunka, dobáljátok egymásnak az ötleteket. Abból mindig jobb eredmény születik.
Brian: Különösen, ha kényszerbetegségben szenved valaki. Úgy, mint én. Amikor egyedül vagy, elkezdesz mindenféle jelentéktelen apróságra összpontosítani. Ezért jó, ha van melletted valaki, aki rád szól, hogy csak az idődet vesztegeted ezzel, úgyhogy lépj vissza, az összképet nézd, és elemezd ki, amit csinálsz…

Hol játszottál korábban?
Brian: Egyetlen zenekarom volt azelőtt, az Ænimus. Nekik egy lemezt írtam. A szüleim nagyon erőltették, hogy tanuljak, és tizenkilenc évesen egy San Diegói suliba kerültem, de hívott a Fallujah, akik az akkori kedvenceim voltak, én pedig beszálltam hozzájuk.
Scott: Elég rossz hatással voltunk a srácra… Belőle se lesz már ügyvéd…
Brian: Utálnak is a szüleim mindenkit a bandából!..

Hogy sajnáljuk őket!..
Brian: Hát igen, szar ügy… (általános röhögés)

A Dreamless album szerintem súlyosabban szól az előzőekkel összevetve, komplexebb is azoknál, ugyanakkor érettebb. Emellett igen sok a vendégénekes, de inkább ti mondjátok el, miben érzitek a fő különbségeket az eddigi anyagaitokhoz képest!
Scott: Az előző lemezhez, a The Flesh Prevailshez hasonlítanám, mert időben az áll a legközelebb hozzá. Úgy gondolom, igyekeztünk kihozni magunkból a maximumot, vagyis a tőlünk telhető legjobb muzsikával előállni. Ha meghallgatod a The Flesh Prevailst, ott a dalok nem igazán különülnek el, ami a hangulatukat illeti. A legtöbbnek hasonló a hangzása és a hatása. A Dreamlessen ezzel szemben azt akaruk elérni, hogy minden nóta kimagasló legyen, és hogy mindegyiket önálló karakterrel ruházzuk fel. Ha csak három másodpercig hallgatod valamelyiket, már tudni fogod azt is, milyen érzést ad a hátralévő része. Nem olyat, mint a többi szám, az biztos. Átmentettük a korábbi intenzitást, de egyedibb megszólalásra törekedtünk. Azt szeretem egy lemezben, ha nem egyformán szól végig, hanem úgy követik egymást a dalok, mint egy film jelenetei: mindegyik egyedi a maga módján, de mindegyik illeszkedik az összképbe.

A lemezen vendégeskedő Tori Letzler a koncertjeiteken is rendszeresen szerepel?
Scott: Nem lett állandó tagja a Fallujah koncertfelállásának, de közeli barátunk, és szeretünk együtt dolgozni vele. Lenyűgözött bennünket a felvételek során. Már azelőtt barátok voltunk, hogy felkértük volna, őt pedig érdekelte a lehetőség, úgyhogy eljött hozzánk a stúdióba, és áhítattal figyeltük őt. Csodálatosat produkált, ráadásul különböző harmónia-szólamokat is kipróbált. Óriási lett a végeredmény. Lehet, hogy lesz még közös munkánk vele, de az is lehet, hogy nem. Attól függ, milyen irányban lépünk tovább. Turnéztunk vele korábban, de hivatalosan nem lett a csapat tagja.

Van saját zenekara?
Scott: Ő aztán csinál mindenfélét. Énekel például filmzene-albumokon. Mára meg is ismerték az emberek.

Rajta kívül Katie Thompsont (Chiasma) is hallhatjuk a Dreamlessen, valamint Mike Semeskyt a Raunchyból. Hogyan dőlt el, hogy a két női vokalista közül kinek melyik dalban lesz szerepe?
Scott: Már tudtuk, melyiküknek milyen a hangja. Torié a magasabb tartományokban mozog, Katie-é pedig inkább középfekvésű. A dallamtól vagy az adott nóta hangulatától függően osztottuk rájuk a szerepeket, és hagytuk, hogy a saját képükre formálják a témákat. Igazán jól sikerült az egész. Katie egy klassz kis egyveleget is készített a számainkból. Hallgasd csak meg, ha kíváncsi vagy, milyen a hangja. Én eldobtam az agyamat, amikor megláttam.

Tymon Kruidenier (ex-Cynic, Exivious) is nyom egy gitárszólót, ahogyan az előző alkalommal Christian Münzner (egyebek mellett a Paradox, a Spawn Of Possession, a Necrophagist és az Obscura egykori tagja, ma Alkaloid, Eternity’s End) tette.
Scott: Christian néhány évig a gitártanárom volt. Már a The Harvest Wombs idején szerettem volna felkérni a vendégszereplésre, de akkor rengeteg zenekarral és projekttel foglalkozott, így meg kellett várnunk a következő lemezt. Ő a barátom, és sok olyan dolgot tanított meg nekem közel két év alatt, amit ma is használok. Akkor lehettem tizenhét éves. Ő Németországban volt, én meg odahaza az Államokban, de órákon át nyomtuk együtt online. Az egész nem a technikáról szólt, vagy arról, mit hogyan játszik, hanem arról, miért az adott hangokat választja. Rengeteget elemeztük az Obscura és Necrophagist lemezeken hallható szólóit. Hihetetlen élmény volt. Tymon meg úgy került képbe, hogy imádjuk az Exivioust, a Cynic pedig a másik örök kedvenc progresszív metal zenekarom. Megkérdeztük, volna-e kedve szerepelni a lemezünkön, és igent mondott. Természetesen egy szuper-progos nótát gondoltunk ki neki.
Brian: Nagy kár, hogy otthagyta az Exivioust. De amúgy óriási arc.

Ilyen neves vendégek révén talán még szélesebb körben is elterjed a nevetek.
Scott: Lehet, de ezen mi is csak utólag gondolkodtunk el, mert önző módon nem akartunk mást, csak meghívni a lemezünkre a kedvenc zenészeinket (nevet). Én Allan Holdsworthnek örültem volna még, de ő idén elhunyt. Olyanokat kerestünk meg, akikhez valamilyen módon kötődünk, akárki csak úgy nem jöhet. Több vendéget talán nem is hívunk már, de neki például lett volna helye.

Ti kinek a lemezén szerepelnétek szívesen?
Scott: Ilyen, mondjuk a Gojira. Marióval csináltunk is egy felvételt. Keress csak rá a Youtube-on. Ő írta a dobtémákat, és meg a gitárrészeket. Ki is jöhet még szóba? Tool, Intronaut… Ha az ember a saját zenéjén dolgozik, nemigen gondol más bandákra.

Hogyan jutottatok el a gyakorlással és demózással töltött korai évektől a Nuclear Blast szerződésig? Hosszú és nehéz volt az út?
Scott: Az első megállapodásunkat a Unique Leaderrel kötöttük. Nekik két albumot szállítottunk le, a The Harvest Wombs és a The Flesh Prevails lemezeket. Ugródeszkának tökéletes volt: független cég, megadta nekünk, amit kértünk, turnézni meg saját erőből mentünk. Akkor voltunk tizenhét év körüliek, és óriási dolognak tartottuk, hogy egy kiadónál vagyunk a kor nagy technikás death metal bandáival. Decrepit Birth, Psycroptic, Spawn Of Possession – a kedvenceink. Szerződést kínáltak nekünk, mi pedig úgy voltunk vele, hogy biztosan be fog válni. A Nuclear Blasttől akkor már sokakat ismertünk. Azok a csapatok mutatták be nekünk őket, akikkel baráti viszonyban voltunk. Láttak minket és bár tudták, hogy fiatalok vagyunk, úgy ítélték meg, hogy fejlődtünk valamicskét, és amint lejárt a szerződésünk, átvettek bennünket. Elég simán ment.

Lehet, hogy korai még erről beszélni, de van még ennél is feljebb számotokra?
Scott: Én nem így fogom fel az egészet. Szerintem ez a következő ugródeszka nekünk. Vagy függetlenné válunk, vagy kiharcolunk egy még kedvezőbb megállapodást. Nem egyszerűen a Nuclear Blast gondoskodik rólunk, ez a dolog kölcsönösen, oda-vissza működik. Mi is biztosítunk valamit számukra, és ők is biztosítanak valamit nekünk. Ők el akarnak juttatni minket a következő szintre, ahhoz pedig le kell adnunk nekik azt az anyagot, amely ezt lehetővé teszi. Ha ez azzal jár, hogy ismét hozzájuk írunk alá, az is rendben van. De az sem gond, ha eligazolunk máshova. Akárhogy is lesz, innen ismét neki tudunk majd rugaszkodni a következő cél eléréséhez. De bármi történjék is, mi mindig zenélni fogunk. Ezt az utat választottuk magunknak, és kész.

Hogyan látjátok a műfaj jövőjét? Mi lesz, amikor a mostani nagyok szögre akasztják a hangszereket?
Scott: Ami azt illeti, szoktunk erről beszélgetni. Ott vannak az olyan óriások, mint az Iron Maiden vagy a Slayer, akik ma is stadionokat töltenek meg…
Brian: Ha ők már nem lesznek, az talán arra fogja késztetni a rajongókat, hogy jobban beleássák magukat a metalba. Egészen le az undergroundig…
Scott: Ugyanakkor a Gojira éppen a Metallicával turnézik, és ha a Tool visszatér, ők is felszínre hoznak majd pár bandát, úgyhogy reméljük, a zenekarok következő generációja most megmutathatja, mit tud.

Tudom, hogy nem szeretitek, ha a banda nevéről kérdeznek, de azért érdekelne, hogy mivel a Fallujah eredetileg egy iraki helységnév, nem szokott előfordulni, hogy ebből adódóan erőszakos cselekményekkel hoznak benneteket összefüggésbe?
Brian: Nem, vagy legfeljebb a hátunk mögött. A szemünkbe sosem mondják… Olykor találkozunk egykori, Fallujah-t megjárt tengerészgyalogosokkal, akik azzal jönnek, hogy szeretik a zenénket.
Scott: De a fronton harcoló katonák közül is jó néhányan hallgatnak minket, ami hihetetlen. Már erről beszélni is durva. Amikor így neveztük el a bandát, még fiatalok voltunk, de azóta tíz éve vagyunk úton, és most, hogy ilyen emberekkel is találkoztunk, teljesen mást jelent már számunkra a név. Érzelmileg nagyon felkavaró ez.

Volt már dolgotok olyanokkal, akik azt hitték, a Közel-Keletről származtok?
Scott: Volt bizony, néha üzengetnek is nekünk… Persze a fotóink láttán nekik is leesik a tantusz…

Magánemberként milyen mértékben foglalkoztat benneteket a politika? Mennyire látjátok megosztottnak az amerikai társadalmat Trump győzelme óta?
Scott: Ami engem illet, nemigen szembesülök a dologgal. Sőt, a győzelméről is Európában szereztem tudomást. Arra ébredtem a turnébuszon, hogy róla szóló vicceket küldözgetnek SMS-ben odaátról… Mindenki Hillary győzelmét várta, és én is kiakadtam, amikor megtudtam, hogy Trump nyert. Órákig el sem akartam hinni. Nehéz véleményt formálnom erről, de kétségbeesettnek látom az embereket. Nem akartak újabb olyan politikust, akit a nagyvállalatok irányítanak, úgyhogy képesek voltak akár egy faékkel is küzdeni ez ellen, ha épp nem akadt a kezükbe más. Hát, sajnos tényleg nem találtak mást… (nevet) Ilyen az amerikaiak védelmi mechanizmusa. Úgy voltak vele: „Bassza meg, ha Hillary nyer, annak visszafordíthatatlan következményei lehetnek!” Meg is lett az eredménye… Persze ez nem egyedi eset, ha a történelmet nézed. Az egyik tábor jobbra húz, egészen szélsőjobbra, a másik meg balra, és egy hatalmas szakadás lesz a vége. Az amerikai emberek egyébként is érdekesek, ha érted, mire célzok: megszerzik maguknak, amit akarnak, még ha nincs is benne semmi észszerűség. De hát itt nincs jó válasz, egy kicsit mindenki téved.
Brian: Hajmeresztő ez a helyzet úgy, ahogy van. Én sem gondoltam volna, hogy Trump fog nyerni. Igaz, nem is vettem komolyan az egészet. Az a gáz, hogy maga Hillary is győzelemre számított. Ebbe bukott bele. Trump pedig sajnálatos módon sosem volt politikus. Lehet, hogy azelőtt is rajongott a politikáért, de nem volt ott a dolgok közepében.
Scott: Döbbenetes! Az emberek azt akarják, hogy képviselje őket valaki, erre megválasztottak egy milliárdost!
Brian: Fogalma sincs róla, milyen az amerikai átlagember, úgyhogy nem egy kedvelt elnök. Különösen mostanában népszerűtlen.
Scott: Ráadásul rengeteg információ dől ránk az Internetről és a hírekből. Eljutottunk oda, hogy már nem világos, mi az álinformáció, és mi a valódi, ki az, aki részrehajló, és ki az, akit kilóra megvettek... Elég csalóka az egész, senki nem tudja, kinek higgyen, szóval vagy azt mondják az emberek, hogy nem hisznek senkinek, vagy makacsul kitartanak valamelyik oldal mellett. De hagyjuk is ezt, mi csak zenélni szeretnénk!

San Franciscóból jöttök, és nyilván tisztában vagytok azzal, mennyire gazdag zenei történelme van a városnak és térségének. Gondolok itt elsősorban a Bay Area thrash színtérre.
Scott: A nagybátyámat történetesen Alex Skolnick tanította gitározni. Ő pedig engem tanított, és rengeteget mesélt Alex Skolnickról. Maga az a tény is hatással volt ránk, hogy mi is ebből a térségből származunk. Ezért is vesszük ennyire komolyan az egészet.

Nemrégiben egy Bay Area Death Fest nevű fesztiválon játszottatok. Ezek szerint a death metalnak is megvan a saját mozgalma arrafelé?
Scott: Igen, megvan. Ahol igazán kifejlődött, az Sacramento, amely Kalifornia tényleges fővárosa. San Franciscóról és Los Angelesről hiszik ezt az emberek, pedig nem úgy van. Jut eszembe, Chino is olyan valaki, akivel szívesen dolgoznánk együtt, mivel a Deftones egy újabb nagy közös kedvenc (ők ugyanis szintén Sacramentóból származnak – a szerk.).
Brian: A technikás death metalnak van itt kiterjedt színtere, a The Zenith Passage vagy a The Kennedy Veil is idevalósi.

A zenétek nem akármilyen szintű felkészültséget kíván meg. Mennyit szoktatok gyakorolni, hogy szinten tartsátok magatokat, illetve fejlődjetek?
Scott: A gitározás számomra felér egy terápiával. Nem is szoktam arra gondolni, hogy gyakorolnom kellene, egyszerűen muszáj gitároznom. Ha stresszesen ébredek, akkor fogom a gitárt. Naponta néhány órát játszom, de pontosan nem tudnám megmondani, mennyit. Ez az egyik kedvenc elfoglaltságom.
Brian: Rengeteget gyakorlok, főleg akkordozni szeretek. Eljátszogatok a gitáron, és várom, mi sül ki belőle.
Scott: Andrew (Baird, dobos) is olyan, mint én. Imád dobolni. Felkel, elvonul a próbatermébe, és nyomja. Négy vagy öt éves kora óta zenél, az apja jóvoltából bolondult bele a ritmusokba. Tizenhat évesen ismerkedtünk meg, és már akkor szenzációsan dobolt. Mintha nem is erről a bolygóról való volna. Neki ez nem a munkája, hanem a lételeme. De ugyanez elmondható lényegében mindenkiről, aki nálunk játszik. Imádunk zenélni. Remélem, az embereknek is kitűnik ez a muzsikánkból.

Még egy utolsó kérdés: kinek az ötlete volt a kismacskás pólómintátok?
Scott: Azt még Alex találta ki, az ő érdeme. Nem lehet állandóan csak komolykodni, nemde?
Brian: Az a vicces az egészben, hogy a srác képes órákon át bíbelődni pólómintákkal. Ehhez képest a kismacskás dizájnt összehozni csupán félórájába telt, mégis ez a pólónk lett a legkapósabb! De nekem nagyon bejön.
Scott: Nekem is. Amúgy a szüleimnek három francia bulldogja van, bár én már külön élek tőlük. Magam is inkább vagyok kutya-, mint macskapárti, de hát aki látott valaha francia bulldogot, az tudja, hogy ők a legaranyosabb teremtmények a világon.

Fotó: Derek Sampson
Fallujah Facebook