Mindig jó tudni és látni, ha valaki nem felejti el, honnan jött, sőt büszke is a gyökereire. A szülőhelyhez való ragaszkodás szép példáját mutatta a gödöllői Asphalt Horsemen, akik köztudottan nem csupán a southern rock zenei formanyelvét sajátították el tökéletesen, de egyes dalaik szövegében is hangsúlyozzák az összetartozás, a család fontosságát. A különleges, három órás akusztikus (de azért a torzított gitárokat sem teljesen mellőző) buli, szintén követendő módon, a városvezetés hathatós támogatásával valósult meg, és jó néhány olyan vendéget vonultatott fel, akiknek szintén van gödöllői kötődésük, és akik a zenekar életében is meghatározós szerepet játszanak.

A Lőrincz Kari énekes által decemberinek – a koncertet eredetileg az elmúlt év végére tervezték – titulált, meghitt hangulatot árasztó díszletből a fenyőfa kimaradt, volt viszont kályha, bőrfotel, trófea, meg minden, ami egy alabamai (vagy általában déli) kunyhó enteriőrjébe kívánkozik. Ez a színpadkép, akárcsak a srácok fellépő-ruhái vagy az eseményt hirdető plakát dizájnja, mind a csapat hozzátartozóinak és közeli barátainak keze munkáját dicséri, vagyis eme összefogás nélkül sem sikerülhetett volna úgy a show, ahogyan sikerült. A MÜZA elegáns színházterme persze nem a négy lovas számára megszokott miliő, viszont a népes publikum itt is megalapozta a vidám feelinget. Életkor tekintetében ugyancsak feltűnően nagy volt a szórás, egészen kicsi gyerekeket is láthattunk a közönség soraiban. Egyikük szabályosan végigvillázta a maratoni hosszúságú előadást – kivéve azt az időszakot, amikor közben elaludt… Bájos!

Közvetlenül a kezdés előtt még elcsodálkoztunk a két dobszerelés láttán, aztán mint kiderült, Bencsik István mellett Szitha Miklós (Talamba Ütőegyüttes) is végig a színpadon maradt, hogy némi extra színezetet adjon a ritmusoknak. Számos nótába Tömpe Gábor jóvoltából billentyű is beépült, és a Varga Lilla - Pocsai Kriszta páros vokáljai szintén nagyon feldobták az akusztikusra áthangszerelt dalokat.

Vendégénekesként a tavalyi sérüléséből még felépülőben lévő Jesse James nyomta Karival együtt az Ozzy-féle Mama I’m Coming Home-ot és a Brotherhoodot, Hegyi Kolos (Magma Rise, Stereochrist) a Ride On gitárszólója erejéig vetődött a deszkákra, Kozma Tamás (Jesse James és bandája, ex-Mobilmánia) több számban is pengetett, és itt volt Szabó Attila is a Csík zenekarból, aki Hendrix Little Wingjében és a Memoriesben alakított óriásit hegedűn. Utóbbi végén a hosszúra nyújtott hangszeres rész különösen klasszul sült el. Nem volt semmi, amikor Kari és Végh Miklós mellett Matyasovszky Géza gitáros is szájharmonikát ragadott. Képzelem, mi lett volna, ha Ferenczi György (Rackajam) is eleget tud tenni a meghívásnak…

Tovább emelték az est fényét az itt elhangzott, ma már csak ritkán hallható szerzemények. A Run Man mára átadta helyét a frissebb daraboknak, most azonban, mint a banda legelső közösen írt dalát, hiba lett volna kihagyni. Ugyanígy örülhettünk a Grip in Handnek és a Decembernek is. A Sweet Home Alabama – a dal, amelyet mindenki ismer, csak épp az előadó kilétével vannak tisztában kevesen – a nagyérdeműt volt hivatott képbe helyezni southern rock ügyben és a túlnyomó többség vette is az adást. A Wasting Time-ban megszokott közönség-énekeltetés ezúttal, érthető módon, ide tevődött át.

Ugyanilyen szorosan tartoztak a bulihoz a nóták közötti sztorizgatások, poénok (ebben Megyesi Balázs bőgős vitte a prímet a frontemberrel együtt, de akadt pár emlékezetes kiszólás a hallgatóságból is), és néha bizony az ilyen-olyan bakik is, amelyekből Kari ügyesen és szellemesen vágta ki magát. Ezek szintén részei egy rock n’roll shownak, ahogy az esetenkénti gitárelhangolódás is, legfeljebb a gyerkőcök előtt káromkodni volt kicsit necces.

Valóban exkluzív, de Gödöllő környékéről és a fővárosból is sokakat megmozdító eseményt éltünk át (sőt, Szegedről is érkezett valaki!), ahol a jól ismert dalok ereje ebben az újfajta „csomagolásban” is gyönyörűen átjött, a csapat pedig maximálisan szórakoztató volt, mint mindig. A többször emlegetett akusztikus japán turné bizonyára csak afféle belső zenekari humorkodás, a külföldi fellépések viszont remélhetőleg folytatódnak még, és várom a következő itthoni alkalmat is, amikor ismét hasítanak majd a torzított gitárok – PLUG IN AND HANG ON!