Pár nap eltérést leszámítva, szinte pontosan egy évvel ezelőtt járt Scott Kelly utoljára Budapesten. Akkor Sanford Parker társaságában, a kettejük alkotta Mirrors For Psychic Warfare néven futtatott projekt kedvéért. Ami valóban nem egy könnyű, vagy szokványos zenei élmény, de ennek ellenére is meglepett, hogy mindössze harmincan lehettünk akkor a Dürer kistermében. Scott ugyanis nem az a fazon, aki bárhol és bárkivel játszott volna olyat, ami úgymond könnyebben emészthető. Szóval számomra továbbra is érdekes, hogy akkor nem, most viszont igen. Merthogy erre a mostani koncertre minden jegy simán elkelt.

Miközben pedig fogytak azok a jegyek, egyszer csak felkerült a The Devil's Trade név is az eseményt jelző felületekre. Amiért azt hiszem sokunkban lehetett egy köszönöm a szervezés felé, hogy ugyanazon a színpadon kötött ki ez a három férfi és az a néhány gitár amit magukkal hoztak. A köszönöm pedig valószínűleg Makó Dávidban is ott volt, túl azon, hogy nyilván kicsit adta is magát, hogy a két gitár előtt valaki egy gitárral szólaljon meg. Valahol talán hasonló lelkületben is.

Kezdésnek pedig mindjárt ott volt a Hulljatok Levelek, azzal a kicsit vadabb és hangosabb gitárral, amitől élőben mindenképpen több lett ez a dal. Nekem pedig külön tetszett az a kontraszt, ahogy a székeken ülő és az üres bárpultot támasztó közönség teljesen mozdulatlan maradt, miközben ez a szöveg szerintem mindenkiben megidéz egy történetet, ami valamikor nagyot mozdult. Erre gondoltam közben. Aztán vártam azokat az összekötő gegeket, amik általában hangolás közben érkeznek és abszolút Dávid sajátjai, de most a hajó kameráinak kereszttűzében csendesebb volt az este. S habár nekem hiányoztak ezek, a hangulathoz - amit ezért lefojtottabbnak is éreztem - hozzátett, hogy nem volt feloldozás. Valamivel később, az Am I Born to Die és az I Wish My Baby Was Born környékén poénok helyett egy fontos bejelentés viszont mégis érkezett. Méghozzá, hogy idén biztosan lesz új album, vagy talán még kettő is, ami azért nem hangzott rosszul, mert elég jól hangzott. Akár csak az új szám, szintén egy húzósabb gitárral, ami kíváncsivá tett, hogy ha elindulnak, merre mennek majd ezek új számok zeneileg. A bendzsó utolsó behangolásánál meg az is eszembe jutott még, vajon más-e úgy játszani ezt a zenét, hogy a függöny mögött ott ül egy amerikai tag, akinek az utóbbi években egyre fontosabb, hogy az apja útját kövesse a country zenében. 

Érdekes arra gondolni, hogy huszonöt évvel ezelőtt, amikor a Neurosis először szembejött velem és elsöpört magával, valószínűleg még nem tudtam volna végighallgatni egy akusztikus lemezt. Scott interjúit hallgatva pedig az rajzolódik ki, hogy akkoriban még ő sem érkezett meg oda, ahol aztán elkezdett ilyen dalokat írni és játszani. Ettől pedig kicsit az az érzésem van, hogy ő előttem, én mögötte, valahogy együtt öregszünk, miközben a zene mutatja az utat befelé. Erre az érzésre pedig az is ráerősít, hogy ott ahol most vagyok, már kevésbé változnak meg hirtelen dolgok, szóval tudom, hogy ezeket a számokat tíz év múlva is hallgatni fogom.

Akár élőben is, ha Scott majd megint visszatér és kezdés gyanánt eljátssza a Forgiven Ghost In Me című számot, akárcsak most. Abban a végtelenül nyugodt révületben, ami árad ebből a fazonból a színpadon és amihez abszolút csendesedni kell, mert vele szerintem egy teljesen máshogy értelmezett világba lehet csöppenni, mint a sajátunk. Mert amíg mi csak kapaszkodnánk szüntelenül és tagadunk, addig egy olyan szám, mint az Eternal Midnight lenyűgöző természetességgel beszél egy elvesztett történetről. A számok közötti csend pedig simán visszaigazolta, hogy a zene most olyasmiről beszél, amiről általában nem szoktunk beszélni. Vagy nem ilyen őszintén és nem ekkora alázattal. Mint ahogy például John Judkins támogatta meg slide gitáron Scott számait. Egy olyan koncerten, ahol tényleg minden apró részlet számít. Az olyanok mondjuk, ahol a Neurosis énekese kicsit tornáztatta a hangokat lefogó ujjait, ami kicsit azt is üzente, hogy sosem lesz gépies rutin előadni ezeket a dalokat. Mint Tecumseh Valley, vagyis egy Townes Van Zandt feldolgozás. Illetve a Cortez The Killer, ami pedig egy Neil Young feldolgozás. Ezen az estén is olyan előadásmóddal, ahol egy némely elénekelt szónál simán azt éreztem, hogy abban benne van a világ. Vagy legalábbis nagyon sok minden, amit meg sem tudunk fogalmazni. Csak szomorúságot érzünk, mert az élet megváltozhatatlan törvényszerűségeihez egyszerűen csak így tudunk viszonyulni. Scott pedig nem hazudott nekünk ezekről és ezért nekünk is őszintének kellett lennünk. A végéhez közeledve is, ahol az egyetlen felkonferálás a dalszerző részéről a We Burn Trough The Night című számnak szólt, amit a családjáról írt és a családjainknak ajánlotta, vagy azoknak, akikre családként gondolunk. Az estét pedig a The Sun Is Dreaming In The Soul című szám zárta. Ahol volt egy pillanat, amikor a két zenész összenézett és látszott meglepődtek, hogy ennyien eljöttünk meghallgatni őket. Abban pedig, ahogy Scott Kelly meglepődik a saját hallgatóságán megint csak sok minden benne van, amit nem nagyon kell megmagyarázni. Egy ilyen kimondhatatlanul emberséges este után.

                                                      ( A fotókat Simicz Ferenc készítette.)