Fu Manchu - Clone of the Universe (At The Dojo Records, 2018)

Egy jó klón

2018. február 08. - RaczUr

fu-manchu-clone-of-the-universe.jpg
Régi emlék már eléggé, amikor az Evil Eye-t meghallottam a Fu Manchutól. Viszont igen intenzív imádat kezdete volt az a pillanat. A stoner rock fatörzsének két főelágazásából (Palm Desert scene, Kyuss- Fu Manchu) ők hozták azt a punkosabb, rock n’ rollosabb vonalat, amibe azért bőven belefért a betépett elszállás is. Legalább is ezt jelentette nekem régen a munkásságuk, a 2007-es We Must Obey után viszont fokozatosan kiszorultak a látóteremből.


Meglepetés mondjuk nem igazán ért a Clone of the Universe hallgatása közben. Legalább is negatívak  egyáltalán nem. Várható volt, hogy maradnak a blues közeli, koszos fuzzos nyegle, de ennek ellenére feszesen megdörrenő, klasszikus zúzásnál. Viszont amíg a fent említett We Must Obey-nál ezt kicsit iparos önismétlésnek éreztem, ezen a lemezen már kihallatszódik, hogy itt bizony ki lett baszva ösztönből egy jó adag badass riffekkel tarkított dalcsokor.


Az új album nekem a legszebb Fu Manchu momentumokat hozta elő. Még úgy is, hogy az első három dal összesen volt 7 perc. A címadó, és lemeznyitó dal pl. a King of the Road-on is szerepelhetett volna, a (I've Been) Hexed punkosabb tétel, gyorsan végig robog, de maradandó nyomot hagy. A Don’t Panic már inkább közelít a blueshoz, egy kis Eatin’ Dust vonalas döngöléssel nyakon szórva.

fumanchu2018.jpg


Viszont! A helyzet az, hogy amíg ezek a dalok kiváltottak belőlem egy erős félmosolyt, és szólíd bólogatást, addig az Il Mostro Atomico gyakorlatilag szétszedte az agyam. Ha meg kéne mondanom miért tetszik nekem a Clone of the Universe, azt mondanám, hogy emiatt a szám miatt. Akár az egész albumot is be lehetne azonosítani ezzel a trekkel, ami nem is túlzás ha azt vesszük, hogy 18 (!) perces tétellel állunk szemben. De milyen 18 perc, te jó ég! Alex Lifeson a Rush gitárosa is közreműködik benne, és valami egészen kemény tripet hoztak össze.


A továbbiakban kapunk még egy spanglifüstös bólogatós tételt (Slower Than Light), meg egy szintén ős-doom vonalról közelítő, a zenekarhoz képest sötétebb tónusú dalt (Nowhere Left To Hide). A záró Intelligent Worship, meg a végére még hoz egy kis The Action Is Go idejét idéző dalt, ami nem lett azért nagyon túl gondolva. Mondjuk nem is ez az erőssége a Fu Manchunak, de ennek ellenére sem a legemlékezetesebb pillanata a lemeznek.

A Clone of the Universe retorziójában nekem végül nagyon sokat nyomott a latban az Il Mostro Atomico, ami egy hatalmas szám lett. A többiben viszont benne van a lélek, amit már említettem, és egy pillanatig sem hiszem el, hogy ez a banda a krisztusi korba lépett. Olyan energia van benne, amit nem igazán néznénk ki egy ilyen régóta működő bandából. Az új lemez tehát egy jó apropó a március 16.-i A38-as koncertjükre, nem nagyon fognak ezek a dalok kilógni a slágereik mellett sem.

 45kop.png

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9013640064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum