Judas Priest – Firepower (Epic Records/Sony, 2018)

Össztűz alatt

2018. március 15. - magnetic star

judas_priest_firepower.jpg

Nehéz ügy a lemezkészítés, még a sok évtizede aktív, műfaj-definiáló előadók számára is. Különösen igaz ez a heavy metal arculatát külsőségek tekintetében is meghatározó Judas Priest esetében, ráadásul csak részben a Glenn Tipton kényszerű háttérbe húzódását övező (bizonyára mindenki előtt ismert) adok-kapok miatt, hiszen az inkább a turné-felállás kérdése körül bonyolódott. Nem mintha nem volna épp elég plusz teher Rob Halford énekes és az immár egyedüli alapítóként megmaradt Ian Hill basszer vállán, mert a felbecsülhetetlen hatású Tipton-Downing gitárduó teljes kiesésével – a visszavonult K.K.-t ugyebár nem hívták vissza, jól tele is kürtölte minden nyűgjével a sajtót, így már csak Glenn alkalmankénti vendégeskedésében bízhatunk – eleve képtelenség száz százalékos Judas Priestről beszélni. De hogy a stúdióproduktumoknál maradjunk, ezen a téren is nyilván komoly nyomás nehezedik rájuk folyamatosan.

Az csak egy dolog ugyanis, hogy egy efféle zenei intézménnyel szemben nem lehet reális elvárás a régi, megkerülhetetlen csúcsalkotások újító szellemiségének továbbvitele. Ennek fényében a dupla albummá hizlalt, történetmesélős Nostradamus kifejezetten bátor és elismerésre méltó lépésnek nevezhető a zenekartól, mivel túlmutatott a kiszámítható múltba forduláson, noha messze nem volt hibátlan. A valódi gond az, hogy Halford visszatérése óta a nyíltan retrósra vett anyagok szintén bőven hagytak kívánnivalót maguk után, a legutóbbi Redeemer of Souls pedig már biztonsági játéknak is trottyosan enervált lett. Egy cimborám szavaival élve, arra pont megfelelt, hogy Hansék lelkesülten lóbálják rá a söröskorsójukat Wackenben, oszt’ annyi… Márpedig könnyen belátható, hogy egy Judas Priest nevéhez és múltjához méltatlan az ilyesmi.

judas_priest_2018.jpg

Érezhették ezt az öregek (na meg a fiatal versenyző, Richie Faulkner) is, mert a Firepowerre minden szempontból nagyon összekapták magukat. Mint utaltam rá, önmaguk vagy pláne a teljes stílusirányzat sokadszori megreformálását nem szabad várni tőlük, viszont ha szigorúan csak a Halford-érát nézzük, akkor a Painkiller óta ez a legjobb munkájuk, és ez sem akármilyen eredmény ám!

A hangzást tekintve kétségtelenül az 1990. évi klasszikus volt a kiindulópont. A Tipton-Faulkner páros – amennyiben elhisszük, hogy a lemezen még játszott a Parkinson-kórral küzdő Glenn – gitárjai és Scott Travis dobjai egyaránt masszívan, testesen szólnak. A Ram It Down után ismét csatasorba állított Tom Allom hatékonyan segített a vele készült 80-as évekbeli Priest alapművek hangulatának felidézésében, Andy Sneap pedig a lehető legkorszerűbb megszólalásba ágyazta mindezt. Szerencsére a remek érzékkel összehozott producer-tandem Rob apóra is külön odafigyelt. Az énekes ma is hajlamos kihívni a sorsot maga ellen, azaz merészen nekiszaladni a magas sikolyoknak, és a Redeemer egyes dalaiban ez igencsak balul sült el. Most is érződik, hogy hajlandó lett volna éveket adni az életéből még egy kis sztratoszféra-járásért, az Allom-Sneap kettős azonban képesnek bizonyult kellő ellenőrzés alatt tartani ezeket a rizikós törekvéseket, és kipréselni belőle a maximumot, illetve adott esetben finoman, de a szükséges határozottsággal visszatessékelni őt az anyaföldre. Az ember időnként tényleg őszintén rácsodálkozik, amiért közel a hetvenhez is ennyire kockázatos terepen lavíroz, miközben rosszalló fejcsóválásra késztető, kínosan erőlködős pillanata jószerivel nem akad ezúttal. Közepes vagy mélyebb fekvésekben Halford még mindig nagy tanár. Ahogy egy-egy harcias énektéma elő tud törni a torkából, ott nincs helye ellenvetésnek (néhol okosan elhelyezve ott vannak a háttérben a magasabb szólamok is a hatást fokozandó), és a visszafogottabb, érzelmesebb megközelítést igénylő zenei alapokon ugyancsak szárnyal.


Richie Faulkner
végérvényesen egyenrangú dalszerzőként sorakozott fel Halford és Tipton mellé. Utóbbi a számok megírásában minden kétséget kizáróan részt vett, a stúdiómunka javarészét ellenben betegsége miatt vélhetően átengedte Richie-nek, aki ezen az anyagon mutatja meg igazán, ami benne rejlik. Ha valaki netán nincs tisztában a tényekkel, simán hihetné, hogy továbbra is a Tipton-Downing duó nyomul vállvetve, vagyis ontja a harapós riffeket és a védjegyszerű váltott szólókat. Végre Scott dobjátékába is visszatért a régi vitalitás és ötletesség.

A nótákat illetően egy roppant energikus, sokszínű és kifejezetten refrénközpontú album született ez alkalommal. A feljavult sound mellett ebben mutatkozik a lényegi előrelépés a 2005-tel kezdődő időszak Priest korongjaihoz képest. A színvonal végig egyenletesen magas, mindössze pár darabra mondhatjuk rá, hogy ki lehetett volna rostálni (a Necromancerre és a No Surrenderre gondolok elsősorban), mert nem tesznek hozzá sokat az összképhez – ugyanakkor ezek sem vállalhatatlanok, legfeljebb pusztán rutinból dolgozott itt a csapat.


Az előzetesen közzétett négy tétel közül a címadó és a Lightning Strike parádés indítása a lemeznek. Előbbi a Painkiller gyilkos vágtáját idézi, és habár természetszerűen nem érheti utol a nagy elődöt, attól még derekas teljesítmény. Utóbbi a Hell Patrol nyomdokain menetel. A Never The Heroest mi „majdnem metal himnuszként” mutattuk be a hónap elején, de úgy gondolom, a „majdnem” szót ez esetben nyugodtan elhagyhatjuk. Igenis méltó a nóta arra, hogy jelenkori Judas Priest himnusszá és – jóllehet a turnényitó show műsorában a hírek szerint nem kapott helyet – koncertfavorittá váljon. Elsőre némileg meglepő benne az Acceptesen sarkos főriff, de hát Wolf Hoffmannék is a brit acélgyárban tanulták a szakmát (nem mellékesen őket szintén Andy Sneap állította ismét pályára az évtized elején). A Spectre megint csak sajátos színfoltja a lemeznek a maga kimért döngölésével. Ó, és ha már a meglepetéseknél tartunk: a Halford-féle Crucible szólóanyagra is visszautaló Children of the Sun és a Lone Wolf olyan Black Sabbath ihletésű riffeket vonultat fel, mintha a legendás Costa Mesa-beli fellépés óta tartalékolta volna ezeket Robi bácsi…


A zongorás Guardians intrója – alighanem a mostani bulik rendszeresített bevezetője is lesz – után berobbanó Rising From Ruins az album másik himnikus alappillére a Never The Heroes mellett. Ha a Nostradamus volna rendesen eleresztve ilyen szintű szerzeményekkel (és terjedelmileg megkarcsúsítva), egyből jobban hallgattatná magát… A vége felé bőven adagolt epikus dalok közül a remekbe szabott Halford melódiákkal felvértezett Traitors Gate maga a „Judas Priest style heavy metal”, kitűnően példázza a zenekarnak a Firepower egészét átjáró éhségét és motiváltságát. Ennél többet, azt hiszem, fölösleges szószaporítás volna mondanom róla. A monumentálisan felépített Sea of Red ballada pedig hatásos lezárása a lemeznek. A Rob hangjában lakozó drámai erő ennek a fényét is jelentős mértékben tudja tovább emelni, Glenn és Richie kifejtős szólóbetétje nemkülönben.

Olyan időket élünk, amikor a rock és metal műfaj nagy múltú, patinás bandái és korszakos egyéniségei közül egyre kevesebb marad állva, ami persze szomorú, de elkerülhetetlen. A Priest annak tudatában, milyen nagyszerű új albumot tett le most az asztalra, érthető módon rendkívül eltökélt és nem tervezi a leállást. Ebben a felállásban én a hosszabb távú együttműködést talán már nem forszíroznám, de ezt úgyis az idő fogja eldönteni. A júliusi budapesti koncertet mindenesetre fokozottan ajánlom az érintetteknek, mert akár az utolsó alkalom is lehet. Ha valóban így alakul a történet, és újabb kiadvány sem követi a Firepowert, akkor büszkén, emelt fővel búcsúznak majd Halfordék.

45kop.png

Judas Priest Hivatalos / Judas Priest Facebook

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr413739502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum