Az ifjú korom extrém zenei keresgéléseinek az egyik legfényesebb drágaköve volt a Will Haven. A Carpe Diem klippel találtam rájuk, és leesett állal konstatáltam, hogy hogyan lehet képes egy zenekar olyan masszív, érzelem dús, velejéig sötét, és mégis felemelő dolgot csinálni, mint a sacramentoi banda. Valami lehet egyébként a szülőváros ivóvizében, ha olyan zenei referenciákat képesek a nem mainstream zenei piacnak adni, mint pl. a Deftones vagy a Death Grips. A Will Haven pedig szintén jól simul ebbe a sötét, borult és zord közegbe.
Első hallgatásra is az volt a zenekar vonzereje, hogy a súlyos és depresszív hangzást megspékelték egy jó nagy adag érzelmi töltettel, mindezt formabontó zenei megoldásokkal kivitelezve. Az előző lemezeiken ráadásul azt is érezni lehet, hogy tudnak még újat húzni. A Voir Dire-on nagy szerepet kapott a szinti zaj is, és néhol a black metál utáni black metál világát is megidézték. A legutóbbi Open the Mind to the Discomfort pedig egy fura koncept lemeznek is betudható volt.
A benyomás a Muerte kapcsán pedig az is lehetne, hogy a Will Haven visszanyúlt a gyökereihez a WHVN és a Carpe Diem album idejét idéző összképpel álltak elő. Viszont nincs olyan érzés a hallgatása közben, hogy a fent említett lemezek B oldaláról összekukázott témákat pakolták volna egymásra, vagy, hogy a régi trekkeket apróbb módosításokkal porolták volna le 2018-ra.
Ez pedig nem baj egyáltalán, mert a Will Haven egyik nagy erőssége számomra, hogy akár 3-4 percben is képesek olyan nyomasztó, pulzáló, és baljós dolgokat összehozni, ami a legtöbb bandánál csak 10 percnyi építkezéssel kivitelezhető. Épp annyira repetatív, mint amennyire változatos, és akár egy dalon belül is képesek valami váratlannal előállni, ami az első előérzetet teljesen megváltoztatja, és ad neki új arcélt (lásd: Wind of Change, ami egy kifordított, kicsit disszonáns alaptémából kibontakozik egy pofátlanul erős post-metál sludge súlyzásba). Vagy ott van például a The Son, ami meg épp azért lett erős, mert gyakorlatilag egy témát bont ki végig.
Az egész lemez nehezen emészthető egyben, viszont ez az igazi szépsége is. Még akár úgy is, ha vannak azért olyan pillanatok, amik kicsit túlzásba hajlanak (a No Escape női vokálja, vagy a kicsit Converge ízű Bootstraps is extra kitartásért kiált). De ezek általában olyan helyeken bukkannak fel a lemezen, hogy utólag nem zavar bele az összképbe. Ez pedig részben annak köszönhető, hogy az erős kezdés mellett nagyon erős befejezéssel bír a Muerte. A Now in the Ashes és a Stephen Carpenterrel (Deftones) megerősített El Sol, olyan organikus, áradó, és lüktető tételek, hogy simán az év eddigi legjobb zenei pillanatait köszönhetem nekik.
