A család, a közösség, az összetart(oz)ás, kérem szépen, szent dolog. A southern rock műfajban a bandák attitűdjének, dalszövegeinek is fontos (mondhatni, központi) eleme. A Black Stone Cherry esetében az idei album címét úgy kell értelmezni, hogy idestova tizenhét esztendeje játszik együtt változatlan felállásban a kvartett, és ennyi idő alatt valóban szoros kötelék tud kialakulni egy kollektíván belül. Nos, ezt hivatott ünnepelni a Family Tree.
A magam részéről úgy álltam a dologhoz, hogy habozás nélkül csatlakozom Kentucky állam fiaihoz a közös ünneplésre (még ha csak lélekben is), amennyiben egy jobbnál jobb dalokban bővelkedő, görcsöléstől és verejtékszagtól mentes anyag születik. A legfontosabb tény, amelyből kiindulhatunk az immár hatodik Black Stone Cherry lemezzel való ismerkedéskor: ismét hazai terepen stúdióztak a srácok – ugyanott, ahol 2006-ban a bemutatkozó korong és két éve a Kentucky is készült –, méghozzá önállóan, külső produceri segédlet nélkül.
Az nyugodtan leszögezhető, hogy a „legdéliesebb” alkotásukkal jelentkeztek Chris Robertsonék, vagyis minden eddiginél mélyebbre ástak, ami a southern blues, illetve általában a rock n’roll gyökereiket illeti. Az előzetesen közzétett szerzeményeket inkább nem cincálnám atomjaikra, úgyis hallhatta ezeket minden érintett, azt azonban muszáj megemlíteni a fentiek alátámasztásaként, hogy az ötletes videóval is megtámogatott Bad Habit egy jófajta funky-blues elegy (jó nagy csavarral a közepén), a Burnin’ pedig nem kicsit ZZ Top hatású. Az sem véletlen, hogy a fiúk egyik mestere és példaképe, Warren Haynes (Allman Brothers, Gov’t Mule) vendégszereplést vállalt az albumon, a tipikus BSC groove-ra épülő Dancin’ in the Rainben hallhatjuk őt.
Ezek után azzal sem árulok már el nagy titkot, hogy a többi nóta ugyancsak a déli vonalat követi. A harapósabb, riffelősebb megszólalást végérvényesen felváltotta a lazább megközelítés. Nem csupán a gitárjátékban-és soundban érzékelhető a változás, de az egyes dalok hangszerelésén is. Talk box, zongora, soulos női vokálok – a James Brownban különösen ötletesen és stílusosan alkalmazzák utóbbiakat, tényleg a soul keresztapját idézik meg benne –, miegyéb. Ettől persze a hagyományosan briliáns szólómunka semmivel sem kevésbé magával ragadó. Chris énekdallamaiból is áradnak az érzelmek, mint mindig. A My Last Breath és a végére tett címadó újabb fényes bizonyítéka annak, micsoda érzéke van a formációnak a lassú, illetve a lírai hangulatú számokhoz.
Ezzel együtt a legnagyobb kedvencem pillanatnyilag a Southern Fried Friday Night, amely egy tradicionálisnak nevezhető Black Stone Cherry darab. Akár a banda korai albumainak bármelyikére is felfért volna. Rögtön utána a hasonló ihletésű Dancin’… önmagában véve valamivel halványabbnak is tűnik, bár a jó öreg Haynes azért feldobja.
A lemez valami csodásan szól! Telt és erőteljes a hangzás, ugyanakkor kellően szellős, azaz bőven hagy teret minden hangszer számára. Ezúttal a dob is rendesen előtérbe került, nem úgy, mint a Kentuckyn, amelyen túlságosan belesimult az összképbe. John Fred Young természetesen most is a rá jellemző dinamikával és ötletességgel üt. A Family Tree-t hallgatva ugyanúgy látom magam előtt a koncert közben magából kivetkőzve csépelő dobost játék közben, mint akármelyik anyagukat pörgetve, amióta élőben is volt szerencsém a csapathoz. Jon Lawhon basszusgitárja szintén rendesen előrenyomva és vastagon dönget.
A pontszámom csak azért nem magasabb a múltkorinál, mert pár kevésbé markáns zöngeményt szívem szerint megint kirostáltam volna. Ezzel együtt összességében erősebb, meggyőzőbb elődjénél a Family Tree, így az osztályzat is egy vastagabb négyes. A június 16-i budapesti buli pedig, mondanom sem kell, K-Ö-T-E-L-E-Z-Ő! Csók a családnak!
