Rohadt tikkasztó, szinte nyárinak tetsző, tavaszi délutánon indultam el melóból, kitörő lelkesedéssel és egy rack dj lejátszóval a kezemben, hogy a The Dead Daisies tegye még füllesztőbbé a péntek estét. Mi mást várhatnék a David Lowy, Marco Mendoza, John Corabi, Doug Aldrich és Deen Castronovo szupercsapattól?
Ahogy felrángatott a görcs a 15 kilós batyummal a metróra, két középkorú úriemberrel szemben foglaltam helyet. Amolyan szolidabb, kifinomult, kellemes fajta páros, akik végig zenéről diskuráltak, olyan neveket említve, mint Bonamassa. Ráadásul úgy hangzott képben vannak, tudják mit beszélnek. Detektív megérzésem azt súgta, ugyanarra vesszük az irányt. Landoltam a helyszínen, átadtam a lejátszót a küldöncnek, hogy a kölcsön cucc megmentsen egy másik bulit aznap este. Így már javában ment az előzenekar, amikor átszökelltem a Barba Negra Track kapuin a saját jófejségemtől megrészegülten. Belecsaptam a levegőbe, ez egy kiváló estének ígérkezik! A hely a Daisies-zel kezdte meg a szezonját, és igazán nem lehet okunk panaszra az idei felhozatallal kapcsolatban (Black Stone Cherry, Shinedown, Stone Sour, Satriani). Előzenekar gyanánt a színpadot a német The New Roses forrósította - igen, merőben hard rockot sejtető név -, a whiskey-t reggelizős hangú Timmy Rough énekessel az élen. “Life ain’t easy for a boy with long hair” trillázza érdesen a nótát arról, mennyire nem volt könnyű az élete kölyökként, rockersége miatt. Tökéletes választásnak bizonyultak a főzenekar elé ráhangolódásnak. A Track még csupán félig van tele, de jó a kedv. Norman Bites gitáros minden egyes csápoló nézőnek külön integet fülig vigyorral. Rokonszenvesek a srácok, vérbő seggrázós muzsikával. A Napalm Records gondozza őket, úgyhogy vélhetően van jövőképük.
A Resurrected -del nyes bele a The Dead Daisies, ami az új albumon is működött nyitódalként. Egyből energia robban, pörögnek- forognak ezek a vén csókák, korukat megcáfoló dinamizmussal. Doug Aldrich kétnyakú gitáron bazsevál, mit neki csupán 6 húr. Még elunná magát. Marco Mendoza bőgősnél legott technikai probléma merül fel, fülmonitort kell igazítani. A színpad legszélén percekig szerelik rajta, miközben ő töretlenül játszik. A Rise Up - nál már együtt ugrálnak, Mendoza harsogja a háttérvokált, Doug meg mezei gitárra váltott. A Make Some Noise kezdete kitűnő alkalom üvöltetni a publikumot, megvan a hatása, a tömeg “zajong” és hadonászik. Közönségizzító dal, mi tagadás. Még a verse alatt is megy az ütemre tapsolás. Lötyögősebb a Song and Prayer, mégis élőben előadva szép. Működik basszameg, a hatása alá kerülök. A Burn It Down visszaráz a pörgésbe, ráadásul amikor Corabi mutat az ujjával, mindig yeee-zni kell. A Mexico előtt tequila ivásra és bulizásra buzdít. A blues- os What Goes Around zseniális élmény, élvezet hallgatni, feloldódnak benne. Aldrich merev, egyben zsigeri szólóját, Corabi egyenesen a pokolból feltörő visítása zárja le, ami pont úgy hangzik, mint a lemezen - hidegrázósan. Eközben a zenekar komornyikja ott toporog készenlétben oldalt a cseregitárral. Két szám közti szünetben Aldrich játszik rajta tekergősen, majd az elmaradhatatlan jammelésbe becsatlakoznak a többiek is. Profi a műsor, a vártaknak megfelelően. Lopva körbetekintek (ejtsd: feltűnően megbámulok mindenkit), a korosztály 30-60 közötti, leginkább 40 fölött. Meglehetősen vagányak, tök menő arcokat látok. Megtelt velük a nézőtér.
A Can’t Take It With You előtti felvezetésben Corabi azt a tanácsot adja, élvezzük a kocsikat, nőket, egyéb fancy dolgokat, mert nem vihetjük magunkkal odaátra. Milyen igaz. Nem mulasztja el bemutatni az “új Daisie-t”, a dobos Deen Castronovo- t, aki levág egy géppuska dobszólót. A Bitch című Rolling Stones átdolgozásuk szerepel a Burn it Down korongon, a koncerten vaskos zúzást csinálnak belőle. Ezalatt oldalra vonulok, ahol 4 biztonsági a nyakánál fogva állít félre egy sihedert. A dal után Corabi beszédet intéz, szórakozni jöttünk, nem akar több verekedést látni. Úgy tűnik a Bitch valami darálást szabadított fel elől. A You and I végeztével, megenst másik gitárt hoznak Aldrich- nak, itt egyesek úgy cserélgetik a hangszereiket, mint más az alsóneműjét. A basszeros mögött is ott sorakozik vagy négy. Ezt matekozom nagyban, amikor Aldrich és Mendoza oly forró ölelésben olvad össze, kis híján smárolnak meghökkent ováció kíséretében. Miről maradok le, amíg a felszerelést elemezgetem? Kurta snittek egyvelegét kapjuk csupa klasszikusból, felcsendül AC/DC, énekeljük The Boys are Back in Town, ezek közepette megköszönik Budapestnek, egy kis Smoke on the Water, remek a turné, egyre nagyobb a létszám akárhova mennek, I Wanna Rock’n’Roll All Night.
A Mainline túlgyorsított, pattogó ütemét élvezem, Lowy sikálja a ritmust. Váratlanul egy szakállas csávó érkezik robogva elém 2 sörrel a kezében a magasba emelve őket, állatiasan üvölt rám egyet. Aztán örömmámorban az arcomba, hogy ingyen sör, s odanyújtja az egyiket. Koccintok vele, mert van sajátom, ordítva tovább szalad lobogtatva őket. Mire ezt megbeszéltük, már a Long Way to Go megy, én pedig nagyon érzem a rocknrollt. Midnight Moses a zárás, visszatapsolásra a Judgement Day című megrendítő (ám valószínűleg az iménti jelenet hatott úgy meg) ballada a ráadás. Végül a Deep Purple Highway Star az elköszönés.
Ugyanazzal a két úrral utazom a villamoson haza, mint idefelé. Úgy döntök, ha már ismét melléjük vetődtem, megkérdezem, hogy tetszett a koncert. Bejött nekik, amit őszintén nem csodálok. Kisül, hogy vagy 40 éve benne vannak a rockban, ismerik ezeket a zenészeket a kezdetektől, a korábbi munkáikon át mostanáig. Sok évtizede eljárnak koncertekre, mesélnek a Journey, Thin Lizzy élményeikről. Vinyl, illetve CD gyűjtők. Egyetértünk benne, hogy a Burn it Down lemez lehetett volna kevésbé sablonos, egyikük megjegyzi, úgy érzi, ez inkább a pénzről szól már. A koncert viszont mesteri volt. Akik valami exkuzívabbra vágytak, azoknak másnap akusztikus műsort adtak a Hard Rock Cafe-ban.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT.
