Az idei Keep It True fesztivál egyik legkülönlegesebb eseménye a brit Raven fellépése volt, amelynek során csupa korai, az első három albumról származó dalt tűzött műsorra a veterán csapat. Mivel azonban messze nem csak nosztalgia-körökre korlátozza tevékenységét az új dobossal megerősödött banda, a készülő új lemez is szóba került a frontemberrel, John Gallagherrel a buli előtt folytatott beszélgetés során.
Nem az első alkalom, hogy a Keep It True-n játszotok, vagyis tisztában vagytok azzal, miről szól a fesztivál…
John: Igen, valami rémlik… (nevet)
A 2005-ös fellépésetekről video felvétel is készült, amely része lett az akkor megjelent összefoglaló KIT DVD-nek.
John: Így van, és az egy történelmi esemény volt. Akkor játszottuk az első koncertjeink egyikét Mark borzalmas balesete óta, amely még 2001-ben történt. A lába azon a bulin is fásliban volt, így nem is nagyon rohangált a színpadon, hiszen még mindig nem épült fel teljesen. Abban az évben csak a Keep It True-n, a Bloodstockon, meg talán egy floridai fesztiválon léptünk fel. Beletelt némi időbe, amíg Mark új erőre kapott.
Ezúttal az első három lemezetek dalaiból állítottátok össze a műsort. Köze van ennek ahhoz, hogy idén harmincöt éves az All for One album?
John: Ez volt az egyik ürügye annak, hogy Oli, a Keep It True szervezője meghívott bennünket. Éppen az új albumunk munkálatainak a befejezésénél járunk, viszont a Keep It True kedvéért így is vállaltuk. Nem mintha annyira megerőltető lett volna ezt a programot összerakni, hiszen amúgy is sok régi nótát szoktunk játszani. Beillesztettünk még néhányat ezek közül, és kész. Általában vegyesen nyomjuk a korai és a későbbi számokat. Egy magunkfajta zenekar igen bőséges anyagból tud válogatni, és nehéz mindenkinek a kedvében járni, úgyhogy végül abban maradtunk, hogy a saját kedvünkben igyekszünk járni, és bízunk benne, hogy másoknak is bejön majd a dolog.
Időzzünk el egy darabig az All for One-nál. Elmondható, hogy a Brit Heavy Metal Új Hulláma (NWOBHM) mozgalom tetőpontján jelent meg 1983-ban, amikor az Iron Maiden, a Def Leppard, a Witchfinder General, vagy a Jaguar is friss, azóta klasszikussá érett albummal jelentkezett?
John: Igen, ez stimmel. Volt egy első hulláma, majd jött a második, és a harmadik is, de nem sokkal utána lényegében ki is fulladt az egész. Sok banda egyszerűen eltűnt a színről. Mi az elsők között érkeztünk, bár akkor még nem beszélhettünk mozgalomról, amelyhez csatlakozni lehetett, csak néhány fiatal srácról Anglia-szerte, akik zenekarban játszottak, és akik a súlyos rock muzsikát szerették, a punkot viszont rühellték. Akkorra a Led Zeppelin is már csak árnyéka volt önmagának, minden a funkyval volt tele, miközben sokan valami energikusabbra, erőteljesebbre vágytak. Ez lett belőle. Hirtelen egyik banda jött a másik után: a Raven, a Maiden, a Saxon, a Samson, a Def Leppard… Mindegyik teljesen eltérő módon szólt, de az energikus hangzás közös volt bennük.
Mennyire volt nehéz előrejutnotok? Newcastle elég messze esik Londontól, márpedig a zeneipar már annak idején is a fővárosban központosult ugyebár.
John: Nagyon is. Ráadásul akkor még sehol nem volt az Internet, és ami Londontól harminc-negyven mérföldnél messzebbre esik, az ottaniak számára az nem is létezett. Az mind olyan volt nekik, mint a Rettenthetetlenben a kifestett arcú barbárokkal… A Neat Records indulása jelentette a fordulópontot. A Tygers Of Pan Tang beküldte az akkori anyagát a Soundsnak, amely abban az időben a zenei sajtót jelentette. A szerkesztőknek megtetszett, és egyből elkezdtek érdeklődni. Mi is eljuttattuk nekik a saját felvételünket, és egyszer csak megalakult a Neat Records. Jöttek is fel egyre-másra a bandák az ország különböző tájairól… Az előbb említett csapatokkal is ugyanez történt. Senki nem kopogtatott náluk, egyszerűen csak elkezdtek zenélni, és valahogy népszerűvé váltak.
Elégedettek voltatok azzal a támogatással, amelyet a Neat Records biztosított számotokra?
John: Annyi bizonyos, hogy nélkülük elég nehéz dolgunk lett volna. Talán még Londonba is áttelepültünk volna. Igen elkötelezettek voltunk ahhoz, hogy bármit meglépjünk. Otthagytuk a munkahelyünket a banda miatt, a házasságunk is ráment a zenélésre. Mindent megtettünk, másképp nem is lehet ezt csinálni. Szóval lassabban zajlott volna a folyamat. Így azonban működött, méghozzá sokáig. Később aztán már nem, akkor kénytelenek voltunk heti húsz fontból elvegetálni. Végül megelégeltük, mint ahogy azt is, hogy olyan valaki foglalkozik velünk, aki nemhogy turnét nem szervez nekünk, de valójában semmit nem tesz értünk. Úgyhogy elkezdtünk mást keresni, és Amerikában kötöttünk ki.
Európában olyan bandákra is hatással voltatok, akik az itteni thrash metal színtér zászlóvivői lettek. A Kreatorrel például turnéztatok is – akárcsak a tengerentúlon a Metallicával…
John: Én erre mindig azt mondom, hogy igazából a Metallica turnézott velünk (nevet). Az volt a legelső turnéjuk. Szívélyes, kedves srácok voltak, és nagyszerű érzéssel töltött el, hogy akkora hatást gyakoroltunk rájuk. Ahogy a többi zenekarra is. Emlékszem egy németországi koncertünkre 1983-ból, amikor kisétáltunk a klubból a parkolóba, és beszélgettünk a helyiekkel. Ott voltak közöttük a Kreator, a Coroner tagjai, aztán Doro, a Rage-es srácok, meg sokan mások is a Ruhr-vidéki színtérről. Ők is mind jó fejek voltak. Elmondták, milyen nagy hatással voltunk rájuk. Sokat jelentett ez nekünk. Annak idején mi is találkoztunk a bálványainkkal: Ian Paice-szel, Jon Lorddal… Istenítettük őket. Inspiráló volt a tudat, hogy ilyen emberekkel álltunk szemtől szembe, ők pedig rendes, két lábbal a földön járó, normális arcok. Hétköznapi figurák, akik a zenének élnek. Mi is igyekszünk ilyennek megmaradni.
Az Inquisitor és a The Ballad of Marshall Stack nóták kizárólag a lemezt megelőző EP-hez, illetve kislemezhez íródtak? Eleve nem is akartátok felrakni ezeket az albumra?
John: Nem. Jó sok dalunk született, és a bakelit korlátozott játékideje miatt nem rakhattuk lemezre mindet. Legfeljebb huszonhat percről beszélünk oldalanként, úgyhogy húsznál húztuk meg a határt. Összeválogattuk a legerősebbnek ítélt számokat, aztán átnéztük mindazt, ami kimaradt. Így került talonba a Born to be Wild, az Inquisitor és a The Ballad of Marshall Stack. Volt egy Power and the Glory című nótánk is, amely először eltűnt, aztán a Stay Hard albumon bukkant fel. Szóval rengeteg dalunk volt, de hát dalokból nálunk sosincs hiány. Nem mindig az összeset vesszük fel, de a legtöbbet azért rögzítjük. A következő lemez anyagát mintegy negyven nótából állítottuk össze. Nem semmi, ugye? Előfordul, hogy azért nem veszünk fel egy számot, mert valamelyik részével nem voltam kibékülve. Időről időre visszatértünk az adott dalhoz, olykor tíz-tizenöt év alatt sem végzünk, máskor viszont öt perc alatt tökéletesen összeáll egy nóta. Nem érdemes magyarázatot keresni erre. Előbb vagy utóbb, de egyszer úgyis elkészül. A jó zene sosem vész kárba (nevet). Van egy riffem, amelyből 1983 óta próbáltam dalt írni, de csak tavaly sikerült. De ez egyedi eset. Ha egy ötlet megtetszik, akkor foglalkozunk vele, visszahallgatjuk az eredményt, és ha elégedettek vagyunk vele, akkor felrántjuk. Ha meg nem, akkor megy vissza a műhelybe javításra (nevet).
A Born to be Wildnak létezik egy Udo Dirkschneider által felénekelt változata. Ő ráadásul a Break the Chain EP producere is volt. Hogyan jött össze ez a kooperáció?
John: Az Accepten belül akkoriban komoly feszültség uralkodott, ő pedig fél lábbal kint volt a zenekarból. Michael Wagenerrel dolgozott együtt, az ő jóvoltából valósult meg az együttműködésünk. Imádtuk az Acceptet, és azzal kerestük meg Udót, hogy azt a számot muszáj volna neki énekelnie. Ő meg úgy volt vele, hogy jó móka lesz, csapjunk bele. Így is történt. Legurított egy Chivas Regalt, aztán bement a feljátszó-helyiségbe, szétüvöltötte az agyát, és pikk-pakk, meg is volt az énekrészekkel. Néhányszor élőben is előadtuk együtt a dalt. Tavaly is volt egy klassz turnénk vele. Udo egyike a jó arcoknak. Na meg a nagy túlélőknek, amilyenek mi is vagyunk.
Ki találta ki az „atlétikus rock” meghatározást a zenétekre? A speed / thrash címke akkoriban még nem létezett, igaz?
John: Nem mi találtuk ki. Abban az időben atlétatrikót és futócipőt viseltünk, meg persze a színpadon is mindig roppant energikus show-t nyomtunk, rohangáltunk fel-alá. Mások ragasztották ránk ezt a címkét, de mi nem bántuk. Még dalt is írtunk ezzel a címmel. Volt egy riffünk, amelyre ritmikailag pont ráillett ez a kifejezés, úgyhogy nem agyaltunk sokat a dolgon… Amúgy sem vagyunk speed / thrash banda. A Raven vagyunk, annak a létező legjobb formájában (nevet). Kissrácként sem csak egy fajta zenét hallgattunk, nagyon is sokfélét. Mindegyik zenekartól átvettünk ezt-azt, így állt össze a saját stílusunk.
Sorsfordítónak számít az All for One a Raven pályafutásában? Abban az időben nem sok album vehette föl vele a versenyt agresszió és gyorsaság tekintetében.
John: Egyértelműen fordulóponthoz érkeztünk vele. Persze sorsfordító volt az első lemez, majd a második is, de tudtuk, hogy a harmadikkal nem akarjuk megismételni az előzőt. Még jobban rágyúrtunk a gyorsaságra és az erőteljes megszólalásra. Kicsit lényegre törőbben fogalmaztunk, és kerestünk egy jó producert, hogy még ütősebben szóljunk. Be is jött a dolog, az embereknek tetszett. A dalok kiállták az idő próbáját, még mindig nagyszerű játszani ezeket. A Take Control mondjuk pont nem gyors, mégis hihetetlenül be tudja indítani az embereket.
Később mégis finomabb, dallamosabb irányban haladtatok tovább. Sokaknak okoztatok csalódást ezzel?
John: Meglehet. A kiadó és a menedzsment komoly nyomás alatt tartott minket. Az akkori dobosunk, Rob ráadásul maga is kedvelte a kommerszebb dolgokat, és sok dalt írt akkoriban, szóval belementünk a játékba... A Ravenben a kommersz vonal ötvöződik az őrülettel, a dallamok a zajongással. Akkor működik a dolog, ha mindez egyensúlyban van. Ha túlságosan zajos vagy kommersz irányban tolódnak el az arányok, úgy már nem az igazi. Rob metronómra kezdett játszani, ami ki is ölte a húzást a zenéből. Jó pár dalt hazavágott ezzel. De hát ebből is sokat tanultunk. Rájöttünk arra, hogyan NEM szabad többé dolgoznunk.
Rob „Wacko” Hunter kiválása is ennek tudható be?
John: Részben igen. Rosszul esett neki, hogy nem vált be a módszer és az irányvonal. A Life’s a Bitch album erőteljesebbre sikerült, ő is csodálatosan játszik rajta, a dalírásból azonban már nem vette ki a részét olyan mértékben, mint az előző lemeznél. Összesen talán két számot jegyzett. Na, ott kezdődtek nála a gondok. Persze a kérdést inkább neki kellene feltenni, az ő nevében nem beszélnék. Annyi bizonyos, hogy rendkívül tehetséges a fickó, mindig is az volt. Ma már teljesen más zenei irányzatban alkot, de az a durva, hogy többet turnézik, mint valaha.
Elárulnál legalább pár részletet a megjelenés előtt álló új lemezzel kapcsolatosan?
John: Még nem állunk vele teljesen készen. Adódott némi probléma a stúdióban, amikor valaki a tudtunk nélkül nyúlt bele a felvételekbe, így más stúdióba kellett költöznünk, és még mindig van, amit újból fel kell vennünk. Mindenesetre igen izgalmas az anyag, van rajta pár igazán gyors dal. Mike Heller, a jelenlegi dobosunk egy virtuóz. Olyan a játéka, mintha Vinnie Colaiuta és Keith Moon keresztezéséből jött volna létre. Technikás és intenzív. Az embereknek tetszeni fog, nekünk legalábbis jó érzéseink vannak a lemezt illetően. Az ExtermiNation is erős volt, de most még magasabbra raktuk a lécet. Őrületes lesz (nevet)! Tavaly úgy százhúsz koncertet adtunk, és estéről estére jobbak lettünk. Korábban nem volt ennyire egyenletes a teljesítményünk. Ezek után tökéletesen időzítettük a stúdiózást. Igaz, másképp dolgoztunk a megszokotthoz képest. Mike a saját házi stúdiójában ütötte fel a témáit. Él a modern technológia adta lehetőségekkel, de nekem nincs gondom ezzel. Egy dobosnak rendszerint elsőre kell mindent jól feljátszania, hogy aztán a többiek tökölhessenek a saját részeikkel a végtelenségig. Hadd bíbelődjön most már a dobos is!.. Megcsinálja a saját belátása szerint, aztán megmutatja nekünk, és ha úgy gondoljuk, utána is tudunk még variálni a dolgokon. És az a csodálatos az egészben, hogy teljesen élő módon szól, amit csinál. Tényleg olyan ügyes a srác, hogy annyira jól meg tudja szólaltatni, amit játszik. Azelőtt csak a baj volt azzal, ha így kellett stúdióznunk. Mike egy fiatal gyerek. Mi az ötvenes éveink vége felé járunk, ő pedig 1982-ben született! Hihetetlen! Sokszor olyasmiről beszélünk előtte, amiről fogalma sincs, de ő is tud nekünk újat mondani. Friss vért pumpál a bandába, és fokozza az energiák, ami nagyszerű.
Hogyan találtátok meg Mike-ot?
John: Egy évvel azelőtt látott minket először, hogy beszállt volna, mégpedig a 70.000 Tons of Metal hajón. Hallott rólunk korábban, de nem hallgatott minket, a buli viszont bejött neki. Joe (Hasselvander, ex-dobos) szívrohamot kapott, nekünk meg volt pár lekötött fellépésünk, mire egy barátunk szólt Mike-nak, hogy vállalná-e a beugrást. Mindez két nappal az első koncert előtt történt! Nem is próbáltunk, csak beszélgettünk fél órát az első buli előtt. Ő meg pontosan úgy játszott mindent, ahogy a lemezeken hallható. Azóta pedig csak jobbak lettünk. Ő is élvezi, amit csinál. Ellentétben a korábbi zenekaraival, itt nem takjelre játszik, de rögtönzések terén rendesen kiélheti magát. Szóval megvan köztünk az összhang.
