Lehet az olvasók közül kevesen ismerik a Harakiri For The Sky-t, így talán érdemes róluk először mesélnem egy kicsit, mielőtt belefogok legújabb, már negyedik albumuk ismertetésébe. A formációt két bécsi srác alapította 2011-ben, Matthias "M.S." Sollak a muzikális agya a projectnek, minden zenét ő ír egyedül, illetve játszik fel a stúdióban, míg Michael "J.J." V. Wahntraum az összes szövegért és a vokálért felelős.
A banda áttörése az utolsó előtti albumuk – a III: Trauma – után következett be. Ezen a lemezen kicsit emészthetőbb hangzásvilággal operáltak már. Dallamosabb, sok helyen a melodic death metal (talán az Insomnium-hoz tudnék pár témát hasonlítani) jegyei tűnnek fel.
Az első két korongjaikon egy fokkal nyersebb black metal témákkal dolgoztak, de első pillanatból a mostanában egyre népszerűbb művész vagy post-black metal bandákhoz tartoztak. Ne keressünk régi Darkthrone, Burzum stb nyers elemeket. Emellett senki ne várjon black metal-os sikításokat, emberünk inkább kiüvölti magából a fájdalmat. A szövegek tele vannak szenvedéssel, bánattal, szerelmi katasztrófákkal, elmúlással – érezni, hogy a srác a saját életétének sötét momentumait adja ki magából. Több liter tömény, nevén nevezett drogok és antidepresszánsok. továbbá hasonló romboló hatású szerek is nagyon sokszor megjelennek a szövegek között, mint keresett eszközök a fájdalom csökkentésére.
Ennek ellenére néha a zene kompenzálja a mondanivalót, depresszív mivoltához képest óriásiakat lehet rá headbangelni. A koncerteken én teljesen átmegyek helikopterbe. Apropó, ha valaki el akarja csípni őket, akkor megnyugodhat, mert a srácok már lassan fél évente járnak hozzánk. A dob végig dübörög, a konstans pumpálás miatt valóban egy headbang zene is lehetne, még a lassabb részeknél is dupla lábdob hallható. Egyébként nem csoda, hogy irtó jól szól a dob, mert a Septicflesh új üdvöskéje, maga Krimh vállalta be a stúdióban a darálást. A banda hangzása emiatt nem az a muzsika, ami feltétlen öngyilkos hajlamokra buzdítana. A hangulat számomra inkább azt a periódust idézi fel, amikor az ember egy trauma után jól leissza magát, vagy agyon tömi droggal a szervezetét, hogy kibírja a megpróbáltatásokat – szerhez nyúl, hogy leküzdje az érzést. És itt a hangsúly a megküzdésen! Nem tudtám búslakodós zenének titulálni, bár ennek ellenére azért megtépi a lelked. Esküszöm jól esik hallgatni, nem csavar le az életről, mint egy Katatonia, vagy akár egy Forgotten Tomb.
Készüljetek fel, az album nagyon hosszú – 66 perc – és minden szám minimum 8 perces, de már az első szerzemény tíz pontos, a Fire, Walk With Me (Twin Peaks referencia) meg is mutatja mire számíthatunk a következő 1 órában. Valakit zavarni fog ez a monotonitás, valakit pedig teljesen magába fog szippantani. Zongora, akusztikus gitár, post-rock elemek, melodic death metal, dupla lábdob, közepes tempójú riffek, melyek néha egy síró hegedűt szégyenítenek meg. Ezekből mind kapunk az Arson-on.
Nálam a Heroin Waltz zongorája hozta meg kicsit a bömbölős hangulatot, de ha visszafogja magát az ember, akkor nem fog leugrani a hídról. A Tomb Omnia mondhatni vidám melódiákkal van tömve, ami egyfajta sötét balanszot ad a számnak. Tetszetős nóta. Személyes kedvencem pedig a Stillborn, mely meglepő módon úgy beindul, hogy kedvem lenne circle pitezni, persze természetesen egy üveg töménnyel a kezemben. Bónusznak kapunk egy izgalmas feldolgozást a Graveyard Lovers-től. Jó választás, ők is hasonlóan bánatköpönyegesek, csak rock-ban utaznak.
Tehát az Arson-ba rengeteg melódia, riff, dobtéma, hangulat és érzés van belesűrítve, minden tiszteletem, hogy az előző, még hosszabb korong után, ugyanilyen minőségi anyagot hoztak ki a srácok. Zeneileg nem tudok kritikát megfogalmazni, irtó jól szól, töltelék szám a hosszúság ellenére nincs, de szinte biztos vagyok benne, hogy lesz, aki nem tudja egyben végighallgatni, mert iszonyat tömény. Így tovább!
