Huszonhét évvel ezelőtt egy hatalmas kisvárosi buli után hajnalban az egyik újvárosi megállóban bóbiskoltunk a haverommal, vártuk az első buszt. A rendőrautó meg begurult elénk és a következő percben már négy tányérsapkástól közrefogva kotorásztunk elő a személyinket. A fényképen még hosszú hajam volt, mint mindenkinek, aki akkoriban metált hallgatott, de közben beakadt pár bakancsos, oldalzsebes, szókimondó cuccos is, szóval letolattam a trógerlombot a francba. A rend drága őrei viszont keresni kezdték rajtam, ami nem volt a fejemen, mondván ezzel a különbséggel nem vagyok felismerhető a képen. Mire én mondtam nekik, hogy nem tehetek semmiről, egyszerűen csak kibaszott velem egy durva fodrász. Együtt mégsem nevettünk, mert a fricskám végén a gumibot lett a pont. Nekem tehát nem volt nehéz pörgetni a Body Count számokat akkoriban. Az ilyen és hasonló sztorik után oltári jól esett a házibulikban együtt üvölteni a haverokkal, hogy Copkiller! És ha már itt tartunk, azt hiszem van olyan, ami hosszú évek után sem változik..

Kilencvenhétben viszont nem voltam ott azon a bizonyos Body Count koncerten. Amit a haverokkal a bulikban együtt szórtunk, azt Jég bácsival már nem adtam be. Addigra, ha nem is lövöldöztek a fejem felett, azért volt pár olyan dolog amiről először csak a keménykötésű utcagyerek lemezeket hallottam, aztán egyszer csak ott volt körülöttem. De annak a bulinak nem is lett akkora visszhangja, mint a kilencvenötös Biohazard koncertnek. Pedig azok az évek még bőven az arany évek voltak a Body Count történetében. Amikre emlékezve, időnként illik megünnepelni azokat és azokat, akik akkor voltunk, mikor úgy rajongtunk. Erre viszont úgy tűnik huszonegy évet kellett várni. Hiába az elmúlt évek aktivitása és a két új lemez, Jég bácsi és bandája nem siették el, hogy ismét belengessék a gettó metál trendet, a hazai fejeknek.

Ezúttal a Budapest Parkban, ami szerintem nem áll túl jól ennek a bandának és közönségének, de minden kapitalista nagytotál és egyéb nyalánkságok ellenére tény, hogy más nagyon alkalmas pálya nem is lett volna levezényelni ezt a bulit. Hiszen rengetegen jöttek el és ez a hely az ilyen méretű tömegekhez van szokva. Ami belátom sok mindent megkönnyített. Abban a rap metál majális hangulatban, amit a korai kezdéssel az Astroid Boys már meg is teremtett. Pörögtek a szövegek, alattuk pattogós ütem, szaggatott gitár és minden csak lazán, de bevallom több puszit és pacsit kellett kiosztanom, mint anno Kádár Jani bácsinak a tribünön, szóval nem volt száz százalékos a fókusz.

Amit viszont a Powerflo esetében már maximálisan kiélesítettem, hiszen ez részben Billy Graziadei új bandája is, aki felé szintén egy életre köteleződtem el. Nem véletlen tehát, hogy megemlítettem a Biohazard nevét, hiszen Billy a legendás banda frontembere is egyben. Fél nyolctól pedig igaz más színekben, de Sen Dog és Christian Olde Wolbers társaságában ismét ott állt előttünk a színpadon. Kicsit visszahozva érzésben mindazt, amit a kilencvenes években átéltünk. Ezzel pedig szépen le is jött a jackpot. Ha nem is feltétlenül zenei értelemben. Az ugyanis lemezen szerintem épp, hogy megütötte a közepes szintet, de élőben ezekkel az arcokkal, egy Body Count előtt - ahova mindenki kicsit nosztalgiázni jött el - nem is kívánhattunk volna jobbat. Ott voltak fent együtt, hozták a saját számaikat, mozogtak és megszólították bennünk a kilencvenes éveket, ami igazából a közös múltunk velük. Elvárások nélkül, lazán és faszán. Egy Fear Factory téma, kis Cypress Hill adalék, egy jó How It Is, punk rock és make some noise. Avagy gyerünk és kezeket a magasba. Ennyi...

Az időgép tehát működött. Fejkendők, leporolt mezek, anyabaszás és magasban a kezek. Mindez pedig sűrűsödő koncentrátumban mikor Jég bácsi kitolta elénk kőkemény arcát, úgy nagyjából hatvan évesen. Amit, ha felkoppintod az adatokat tudsz, de a színpadon semmit nem veszel belőle észre. A csóka ugyanis frankón kortalan és azt kell mondjam, hogy nagyon csúnyán egyben van. A mihez tartás végett pedig mindjárt el is nyomta, nyomták a két egybegyűrt Slayer feldolgozást, ami nem különösebben volt jó, de jó az volt, hogy engem például tök nem érdekelt. Engem Jég azzal már önmagában meggyőzött, hogy ahelyett, hogy ülne a luxus villájában a millióin, ő eljön nekünk játszani, mert tolni a régi számokat, időről időre fasza dolog tud lenni. Ahogy pedig előkerült egy Bowels of the Devil az fasza is volt. Ahogy az öreg folyamatosan kontaktusban volt velünk, az is fasza volt. Sőt még egy olyan új szám is, mint a Manslaughter. Mert ő nyomta el, meg Ernie C, aki egy világbajnok fura figura, kurva gyors kis kezekkel a gitáron. - És bár van új tagja a bandának gitáros poszton, aki ugye Juan of the Dead, meg persze frontemberünk viszi a show nagyját, de azt hogy ennyi idővel a fénykor után is ilyen szintű a produkció, valószínűleg ennek a kis fura figurának és kezeinek köszönhetjük. - Annál többet pedig egyébként sem adhat egy zenekar annál, ha piszkosul élvezik azt, amit a színpadon csinálnak. Ez pedig egy az egyben lejött szerintem.

De nekem például külön tetszett az is, hogy Jég bácsi azt is megmutatta, az élet nem csak szirénákból és lövöldözésekből áll ott, ahonnan ő jön. Felnőtt fia vokálozott a bandában és a végén egy cseppnyi kislány is megjelent a színpadon, akiért aztán bejött az asszony. Ez is meglett nekünk mutatva. Ha már eltelt az a huszonegy év, hogy nem láttuk egymást. Közben pedig KKK Bitch halál lazán és néhány szó a rasszizmusról, de csak úgy, hogy az ne akadjon a torkodon. Meg az est egyik csúcspontja, vagyis Disorder, amit már majdnem olyan gyorsan játszottak, mint ahogy azt játszani kell, mert simán annyira fontos, mint a saját számok bármelyike. Amik egyenként is mind himnuszokká váltak és mi szerintem mindannyian tisztelegtünk is, még ha nem is vettük olyan komolyan, mint páran mindezt úgy huszon-egynéhány évvel ezelőtt. Ahogy a zenekar sem adta már a világmegváltó fekete párduc stílust. Az ékes bizonyíték erre pedig az a basszusgitár volt, amit nyilván a zálogházból vettek meg és egy szivárvány soul bandában nyomták vele korábban az tuti. Még azokban az időkben, amikor a make some noise nem a telefonok mikrofonjának szólt, hanem kerülő nélkül jutott el a fejekhez. Puszta rajongásból ugyanis a készülékek szerelmesei megpróbálták szétvakuzni a Jeget, de egy Jéghegyet haver, azt olyan könnyen azért nem lehet. Mert szerintem lesz itt még pár hasonló menet, amit a Body Count funky kommandó majd faszán odaveret. Csak Suicidal dalokat többet ne vegyenek, de mint a ráadásban is a Born Dead, az nagyon mehet. 

Epilógus: Mi dobtuk a fuckot forever and ever, játszd el azt majd még egyszer, hogy Copkiller! Ice-T bácsinak kijár a tisztelet, hogy a Ricsi vállára tegnap nyomott egy tagget! 

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. Képgaléria hamarosan.