Nova Rock Fesztivál, 3. nap @ Pannonia Fields, 2018. június 16.

2018. július 03. - Frogfoot

nova.jpg14.00-tól a Lionheart koncertje nyitotta a napot, és mi tudná jobban elűzni az ebéd utáni punnyadtságot, mint egy kis hardcore? A búcsúturnén láttam őket, de az a buli nem jó emlékként maradt meg bennem, mert ellinkeskedték a fellépést, az jött le a színpadról, hogy egyszerűen nem volt kedvük zenélni. Most szerencsére szó sem volt erről, úgy zenéltek ahogyan elvárható egy hardcore csapattól és most nem is okoztak csalódást. A Lionheart Rob Watson frontember vezetésével viharként csapott le, a dühös és vad hardcore sugárzott az energiától és ezt továbbadta a közönségnek is. A korai időpont ellenére egész nagy tömeg a jött össze, még a zenekar sem számított ennyi rajongóra. Watson hangja nyers, de érthető, olyan, hogy a hallgató megértheti minden szavát, ami fontos a dalszövegek miatt. Intenzív stílusa, dinamikája hiányos lenne anélkül ahogyan bemozogta a színpadot, miközben Earl Pitts és Rob McCarthy gitárosok hozták a legnehezebb riffeket és a komoly, egyenes dallamokat Evan Krecji basszusával valamint Jay Scott dobjaival együtt a Lionheart igazi hardcore himnuszokat adott nekünk. Ez klasszikus hardcore, nem tér el a műfaj szabálykönyvétől, de ez az amiért működik. A Cali Stomp, a Undisputed, a Rat és különösen a végén az LHHC dalok egész jól megmozgatták a közönséget és most az egész zenekar összeszedettebb volt, mint az ominózus búcsúturnén.

Ezután több koncertbe is belenéztem a nap igazi fő attrakciója előtt, egyik a  Stick To Your Guns volt, a lassan A-listás zenekarrá váló kaliforniai hardcore csapat nem pazarolta az időt, végtelen energiát sugárzott és villámgyorsan mozgalmassá vált a színpadon. A rövid, lényegre törő nóták miatt nem nagyon volt megállás és üresjárat, a közönség pedig lelkesen reagált a dalokra és a refréneket is szép számmal énekelték. A hangzás nem olyan nehéz és dühös mint mondjuk a Hatebreednél, de azért kellően nyers az agresszió és a dallamok jó egyensúlyának köszönhetően. Jesse Barnett remek frontember és hiteles figura (bár többet beszél mint a legtöbb énekes), tökéletesen hozta azt, ami a műfajban egy koncerten elvárható és a buli végén megköszönte, hogy ilyen sokan megnézték őket, mert ők sem számítottak ennyi rajongóra. Ez a koncert kétségtelenül rövid, de mégis nagyon jó hangulatú volt. Sajnos a zenekar munkásságát nem igazán ismerem, de élőben meggyőző volt a kaliforniai ötös.

A Baroness koncertjére már jóval kevesebben voltak kíváncsiak, ami nagy kár, mert igazán minőségi zenéről maradt le aki kihagyta a bulijukat. Bár a zenekarnak kevésbé volt népes közönsége az előző csapatokhoz képest, de a zenészek nem bántak, különösen John Baizley énekes-gitáros játszott úgy mintha az élete függött volna tőle, de nem maradt el tőle Gina Gleason (2017-ben került Pete Adams helyére) sem és együtt és tartották fenn a lendületes tempót. A zenéjükben folyamatosak a hang- és sebességváltozások, ettől néha nehezen követhető, de ez a változatosság nagyon jól működött az élő show-nál mert a zenéjük összetett de dallamos, néha szinte prog-rock élmény. Az interakció a közönséggel minimális volt, de a Baroness nem az a tipikus heavy metal zenekar és így is több lelkesedést sugároztak, mint a többi banda. Most már látom nagyon jó oka van annak, hogy a Baroness Grammy-jelölést kapott (a Shock Me-ért). Örülök, hogy sikerült elkapnom a zenekart élőben.

Take My Bones Away
The Sweetest Curse
March to the Sea
Green Theme
Morningstar
Shock Me
Chlorine & Wine
Kerosene
Isak

bodycount.jpg

“A Body Count az Body Count!" (Ice-T)
Csak eltelt az idő és végre itt van az a koncert amelyet a legjobban vártam a fesztiválon: a Body Count! Pedig nem voltam a Body Count nagy rajongója egészen a Bloodlust megjelenéséig, ami igazi telitalálat volt nálam. A Raining Blood/Postmortem kettősével brutális módon indították el a show-t, majd le is álltak, mert a szigorú Ice elégedetlen volt az osztrák közönség aktivitásával, ennél pozitívabb fogadtatást várt a tömegből. Le is baszta őket rendesen! Ice-T-re érdemes kitérni a Body Count esetében, nem egyszerűen frontember vagy showman, sokkal több annál, karizmája és energiája volt a színpadon, hatvan évesen is kirobbanó formában van! Ráadásul Ice maga sokkal inkább szórakoztató, mint gondoltam. Folyamatosan időt vett igénybe a dalok között, hogy elmondja a rasszizmusról alkotott nézeteit; az egyes dalok jelentéséről további információkat közölt; vagy éppen megosztotta a véleményét a világ jelenlegi kilátásairól, de ez egyáltalán nem volt zavaró, a műsor szerves részét képezte, nem törte meg a buli lendületét. Ernie C, Vincent Price és Ice együtt vezették a zenekart, de sikerült minden egyes tagot bevonni a dalokba. Nagyjából egyenlő arányban képviselték magukat a régebbi darabok (KKK Bitch, Necessary Evil, Body Count, There Goes the Neighborhood), és az újabb nóták, mint amilyen a Manslaugter, a No Lives Matter vagy a Talk Shit Get Shot, de előkerült például az Exploited feldolgozás, a Disorder és a koncert végére hagyták a megjelenésekor botrányt kiváltó Cop Killer-t. A biohazardos Billy Graziadei csatlakozott hozzájuk egy számban a kórust erősítette és fokozta a hangulatot a jelenlétével. Az egész zenekar  könnyed és laza volt a színpadon, függetlenül attól, hogy régi klasszikusokat vagy új lemezről játszott. Hatalmas volt a kontraszt pl. a Hollywood Undead-hez képest a Body Count javára!

A showbusinessben régi igazság, hogy gyerek és kutya mindig siker, kutya ugyan nem volt, gyereknek pedig Little Ice (hypeman, Ice-T fia) túl idős, de amikor betipegett a színpadra Ice-T kislánya Chanel, egy emberként tört fel a közönségből az "ahhh..." sóhaj. A kislány egyáltalán nem volt szégyenlős vagy bátortalan, mosolyogva integetett Little Ice nyakából és a siker nem is maradt el. Ha nem lett volna ilyen puding az osztrák közönség ez lett volna a fesztivál legjobb bulija, de így is sok koncertet zárójelbe tettek.

A Body Count után két választásom volt: Powerflo vagy Limp Bizkit? Nem lehet kérdéses, hogy Powerflo! A Biohazard, Cypres Hill és Fear Factory zenészekből összeállt csapat sokkal érdekesebb mint Fred Dursték. Sajnos a Bizkit ellopta a közönséget a Powerflo elől és kb. 50-60 embernek játszottak. De ez egyáltalán nem zavarta vagy befolyásolta a zenekart, mindvégig töretlen jókedvvel és hatalmas lendülettel játszottak! Igazi örömzenélés volt. A zenészek az anyazenekarok összes hatását magukkal hozták és egyesítették a Powerflo hip-hop/metal zenéjében, de a hangsúly szerencsére a metalon van. Ez a koncert volt a legjobb példa arra, hogy mi történik amikor élőben játszanak el lemezen is súlyos nótákat, a Powerflo százszor meggyőzőbb, jobb és súlyosabb élőben, mint lemezről hallgatva! A gitárok nagyszerűen festették alá Sen Dog  markáns hangját és hip-hop-inspirált énekét. Billy Graziadei valószínűleg egy focipályát is bemozogna, itt is minden talpalatnyi helyet kihasznált egy percig sem pihent, szerintem a zenekar büszkélkedhet az egyik legjobb koncerttel az egész fesztiválon, kár, hogy ilyen kevesen voltak rájuk kíváncsiak.

volbeat.jpg
Még elcsíptem a Limp Bizkit legvégét, de nem bántam meg a választásomat, hogy a Powerflo-t néztem meg helyettük. Utánuk a Volbeat következett és most szerencsére nem  esőben, bőrig ázva kellett végignéznem a koncertet mint két évvel ezelőtt.

A Volbeat ma már igazi sztár és fesztiválheadliner pedig néhány éve még klubokban lépett fel, de rászolgáltak a sikerre. Már sokszor láttam a zenekart és nem nagyon lehet újat mondani róluk egy koncert kapcsán. Michael Poulsen különleges képessége, hogy néhány perc alatt megnyeri és az ujja köré csavarja a közönséget ma is ugyanúgy működik a Nován, mint régen a klubkoncerteken.

A Motörhead "Born to Raise Hell" bevezetése után már a nyitó The Devil's Bleeding Crown is ellenállhatatlan volt a közönségnek, de a Heaven nor Hell / A Warrior's Call / I Only Want to Be with You hármas forrósította fel igazán a hangulatot. A zenészek legalább néhány kilométert futottak a buli alatt és a basszusgitáros Kaspar Boye Larsen sem toporgott egy helyben, bár nem akkora showman mint Anders Kjølholm. A zenekar nagyszerű koncertet adott, amely meglepően sok dalt tartalmazott egy lenyűgöző színpadi show kíséretében. A kötelező Volbeat slágereket igazából mind elővették és egy teljesen új dal is elhangzott (The Everlasting), amely a következő albumukon szerepel majd. Az új számot nyilvánvalóan nehéz megítélni csak egy meghallgatás után, de ez úgy tűnik, pontosan olyan  amit a rajongók vártak, beleértve egy könnyed, melodikus kórust és néhány thrash-es részt Poulsentől és Rob Caggiano gitárostól. Ha újat nem is mutattak arra nagyon is jó volt a koncert, hogy megmutassák, mennyire tökéletesen fejlődtek karrierjük során élő zenekarként. Nagyon várom a jövőre esedékes új lemezüket és egy koncertet!

Meglehetősen késői időpontra került Billy Idol és érthetetlen módon még a Faithless DJ set(!) is megelőzte. Hányan lesznek kíváncsiak a 63 éves Billy Idolra és 30 éves slágerekre? Szerencsére sokan és nem csak az idősebb korosztályból! Idol életkora teljesen irreleváns, meglepően fiatalos tele nyers energiával és csodálatos a színpadi jelenléte. Idol és Stevens dinamikus duója vitte végig az egész bulit amihez az extra lelkes közönség asszisztált (Hol voltatok a Body Count alatt??). Shock to the System, Dancing With Myself, Cradle of Love miközben Billy többször öltözött át a koncert alatt mint Axl Rose de ez nem volt zavaró mert annyira markáns jelenség,hogy tőle egyátalán nem kínos. Scream, Catch My Fall és Eyes Without a Face, majd gitászóló következett, aminek kivételesen nagyon örültem, mert leginkább Steve Stevensre voltam kíváncsi milyen a játéka élőben amit már annyiszor hallottam lemezről. Stevens mester igazi flamencoval kezdte, de a szóló végén persze azért csak rákapcsolt némi effektet és a tőle megszokott "sci-fi" hangokat is előcsalta a gitárjából. Rebel Yell, Whiskey and Pills és a ráadásban sajnos csak egy szám a White Wedding. A közönség hiába követelt még egy számot Billy már csak köszönetet mondani tért vissza. Ennek ellenére én elégedetten távoztam a késő éjszakába nyúlt koncertről, Billy Idol + Steve Stevens, ezt is kihúzhatom a bakancslistáról.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4814089081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2018.07.04. 09:34:31

a powerflo, body count ezután volt a budapest parkban ott is nagyn jók voltak.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum