Billy Idol @ Budapest Park, 2018. július 2.

Punk ficsúr színrelép

2018. július 04. - ronnietoad

0billyidol2018_25_eredmeny.jpg

Ez egy szép nap egy Billy Idol koncertre! - csaptam a levegőbe, és elindultam munkából a Budapest Park felé. Közben gyakoroltam az ökölbe szorított kézzel száj fintorgást ritmusos lábrángással. Ha korosodó legendák fellépésre tartok, mindig van bennem egy kettősség. Egyrészt micsoda bakancslistás élmény lesz őket látni élőben, másrészt ott mocorog bennem a majré, hogy egy nosztalgia hakni részese leszek, melyben vénemberek csoszognak megkopott tehetségük túlbecsült árnyékának önmagasztalásában fürdőzve. Billy Idol pedig ékes példája annak, milyen az, mikor az imidzs része a tökös önelégültség. Kiválóan működött ennek a punknak fénykorában, látni akarom hogyan vitte ezt tovább 62 éves korára, lett - e belőle igazi csirkefogó. 

A buli sold out hetek óta, csődület vár a Park előtt, azt gondolom egy ekkora helyen ez korrekt teljesítmény a New Beat csapatától. Pacsizom egy régen látott cimborával, a népesség ellenére gyorsan megy a bejutás, fürge motozás, majd bent vagyok. A vezérhímet a bécsi Kaiser Franz Josef formáció kíséri turnéján, akik klasszikus rock ihlette hard rock-ot aprítanak a Sony Music kiadó gondozásában. Énekesük Sham (csak így röviden) bő tüdővel, karcos hanggal, beleéléssel visít, mindeközben még gitározni sem rest. Pete ( ő is csak így kurtán) basszeros annyira rázza magát végig, mintha legalábbis élete gitárszólóját játszaná Woodstock-ban. Viszonylag ritkán tapasztalhatunk ilyesforma aktív jelenlétet bőgőstől. Vevő rájuk a nézősereg, velem karöltve. Hogy ne legyenek kétségeink honnan merítik inspirációjuk egy részét, egy Led Zeppelint tolnak le, oly ízesen, hogy nem érzem indokolatlannak a vállalkozást. A Whole Lotta Love -ra esett a választásuk, zsörtölődve kérdezem: van a társadalomnak tudomásra róla, hogy rahedli egyéb kiváló szerzeményt hozott össze a Led Zep? Tudom, Stairway to Heaven. 

0billyidol2018_57_eredmeny.jpg

Markolok egy sört, próbálok előre furakodni amennyire lehetséges a fő attrakcióra, a küzdőtér oldalán elhelyezett bárpultok között sem könnyű haladni. Azért örülök a fejemnek, mert egész előre lavíroztam magam, bár a legszélén állok. Levegő nem sok van, nemhogy hely. Felcsendül az intro, izgatott nyüzsgés támad. Shock to the System az indító, ad egy svungot. Billy menő kabátban feszít, a bőrnaci alap kellék a színpadon megjelenteken. A díszletet giga ventilátorok alkotják megvilágítva. Dancing With Myself a második, úgy fest sláger dömpinget hoznak nekünk. Eredetileg ez Generation X nóta 1980-ból - Idol karrierje ebből az együttesből indult-, de mindenki hozzá köti mára. Steve Stevens átteszi a gitárt a lapockájára, onnan penget. A Flesh for Fantasy- nak mondjuk exkluzív a felvezetése, Billy vetkőzésbe fog, ledobja a kabit, itt még nem áll meg, lekerül a trikó is, tehát nem hagy sokat a fantáziánkra. A nézőtéren rikoltozás hullámzik végig. Én még vacillálok, hogy számomra nevetséges a jelenet, vagy kurva laza. Felvesz egy inget, rá egy új dzsekit, egykéthá’ indul a dal. Gyöngéden tolni kezd a tömeg, fullaszóvá válik a helyzet. Hátra törekszem menni, méltatlankodó beszólások övezik utamat. Steve eközben leül, feláll, mindenhogy játszik. Ezen úgymond showelemekkel együtt is hiányérzet bujkál bennem, mintha mérsékelten igyekeznének odatenni magukat. Olyan bliccelés érzete van a műsornak. Billy lágyan, erőtlenül, sokszor fejhangon énekel, Stevens félvállról hozza a kötelezőt. Egyértelműen ők ketten vannak előtérben, a zenekar többi tagja alájuk dolgozik. A szám végére a “Flash! Flash!” kiáltásoknál főszereplőnk végre kinegedi a hangját.

0billyidol2018_71_eredmeny.jpg

A Can’t Break Me Down a legutóbbi, 2014-es Kings & Queens of the Underground, kiadványról származik. Alatta rajongósan elmerülök a korábban dicsőített jellegzetes ökölrázós fintorgós mozdulatokban, félplayback gyanújára ocsúdok fel. Tényleg ennyire megúszós lesz ez az előadás? Az L.A. Woman átdolgozáshoz Idol gitárt ragad, szemernyi időre használja, láthatóan nem ez az erőssége, inkább hat sutának. Ezért kár volt szaladva kivinni a színfalak mögül és a kezébe nyomni. “Budapest Woman” szöveggel tálalja a Doors muzsikát.

0billyidol2018_18_eredmeny.jpg

Elhangzik a kérdés: Do you wanna scream? Hát persze, hogy akarunk. Természetesen ez a Scream című track jövetelét jelzi. Ezidáig ebbe pakol a legtöbbet, szinte kivirul a pódiumon. A soron következő ismét egy sláger, az Eyes Without a Face. Szépen megzúzzák a végét. Felébredtek, vagy mifene? Steve négyszer cserélt gitárt eddig, most egyedül hagyják a többiek a színtéren. Valami azt súgja, szólózni fog. Mégis van csavar, részemről váratlanul flamenco-t darál le. Az előttem ácsorgó arc felvilágosít engem, miszerint ez 30 éves szokása, már akkor is flamencozott. Elhiszem neki. Másoknak ez nem fordulat. Billy egy mégújabb dzsekiben vonul elő, akár a modellek a kifutóra, utána visszasorjáznak a többiek a Don't Need a Gun flamencosan színezett verzióját leadni. Mostanra mintha belejöttek volna, emelkedik az est színvonala. Talán valahára ráeszméltek, hogy baszki, színpadon vagyunk, kéne virítani. Futurisztikus gitárszólóval vezetik át a King Rocker-t a Blue Highway-ba. Előbbi szintén a Generation X időkből ered, utóbbi hosszabban kerül kifejtésre instrumentális jammeléssel, melynek a Top Gun filmhez van köze, ugyanis annak zenéjét Stevens komponálta.

0billyidol2018_61_eredmeny.jpg

A kabátos kandúr eképpen szól “My favourite number is: Rebell Yell!” Üvöltve táncol a közönség, elől tombolás. Billy közéjük hajítja a pólóját, megint vetkőzik. Ezen már tényleg röhögnöm kell. Ekkora egy piperkőcöt! A ráadásra megenst új kabátban lépdel vissza. A köszönetet a publikum felé úgy fogalmazza meg “Thank you for making my life so fucking great!”, ugyanezt elismétli Steve-hez fordulva, akivel köztudottan volt egy bő évtizedes szakításuk. Ketten játsszák el a White Wedding-et akusztikus formában, a zenekar később csatlakozik be. Erik Eldenius dobos kap egy kis önálló helyet a programban. Villogó fényekkel, effektekkel tarkított dobszólót rak elénk a plexi kalitkájából. Ezután Mony Mony -val zárják a repertoárt, mialatt Idol kapkodva aláírást oszt az első sornak. A fináléban újra gitárt hoznak őfelségének, mindenki vállvetve penget. A zenekar bemutatását követően, nem mulasztja el saját magát is bemutatni Billy Fuckin’ Idol-ként. Végezetül azt kell mondjam, összekapták magukat a második felére az estének, az élményektől megrészegülve, öklömet rázva, számmal grimaszolva vettem az irányt a villamoshoz. Vérbeli betyárok ezek, néha sumákolnak, olykor túlfűtöttek, de mindig szórakoztatnak.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7114091423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum