Ezekkel a németekkel majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt ismerkedtem össze. Bizonyos Apocalyptica nevű zenekar előtt léptek fel. Valahogy úgy kommentáltam az eseményt, hogy mi ott és akkor azt éreztük: egy új és nagy jelentőségű dolog van születőben. Hiszen ott fent a színpadon egy útkeresés fázisában leledző csapat szinte kísérletezését követhettük nyomon, és én legalábbis úgy éreztem: ebből lesz valami!
Lett is: a Passenger című debut-album a maga bájával és olyan erős setlistjével, melybe bele sem fért a youtube-sláger The Ordinary sem. Most meg az AFM kiadó jóvoltából - vielen Dank! – itt van nekünk a második, ez a Nagy Menekülés.
Úgy vélem, voltunk egy páran a február végi Apocalyptica koncert előzenekarát hallgatva, akik azt éreztük: valaminek a részesei vagyunk. Valami új születésének. És annak az élménynek, hogy ma is léteznek ígéretes bandák. Hogy illúzió rabjai voltunk-e, majd eldönti az idő, hiszen az A Life Divided esetében egy első lemezes csapatról van szó.
Lehet, hogy ciki, de bevállalom: 2011. február 23-a előtt nem láttam még az Apocalyptica-t élőben. Nem igazán rajongás, inkább egyfajta TISZTELET volt az, ami ehhez a csellós-csapathoz vonzott. Új életet ajándékoztak ifjúkorom kedvenc dalainak, miközben végérvényesen hazavágták azt a sztereotípiát, mely szerint a metal műfaját alkoholista barmok játsszák és hallgatják, ezen belül is azok, akiknek iq-juk 100 alatt terpeszkedik. Egyszer azt gondoltam: zenetanár édesanyámat meglepem egy vadi új albumukkal (talán ő is félreteszi előítéleteit) – hát erre nem pont akkor kezdtek el zúzni ezek a komisz finn fiúk? Mondhattam volna, hogy hiszen mindezt csellóval művelik - de akkor ezt még jómagam sem akartam elhinni.