Hirdetési felület

Kedves olvasó, ne szégyenkezz, amiért nem hallottál még e fura nevű formációról – bevallom, nekem is kimaradt az életemből, pedig jól kell(ene) ismernem széltében-hosszában a rockvilágot. Hogy a Black Stone Cherry (BSC lesz ezentúl e cikkben) miért nem tudott beleégni a rock-kedvelők memóriájába, az számomra nem is kérdéses...

tovább »



Az amerikai Black Stone Cherry harmadik albuma május 31-én kerül a boltokba Between The Devil And The Deep Blue Sea címmel a Roadrunner Records gondozásában. Az album producere Howard Benson volt.

Az albumra a következő dalok kerültek:

01. White Trash Millionaire
02. Killing Floor
03. In My Blood
04. Such A Shame
05. Won't Let Go
06. Blame It On The Boom Boom
07. Like I Roll
08. Can't You See
09. Let Me See You Shake
10. Stay
11. Change
12. All I'm Dreamin' Of


 

A White Trash Millionaire című dalhoz már klip is készült, amit tovább után meg is nézhettek.

tovább »



A számomra eddig ismeretlen Black Stone Cherry már a második lemezét adja ki. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nagykiadónál dolgoznak, hiszen a Roadrunner az elmúlt években szépen kinőtte magát és most már nem csak a kőkemény, fejet letépő zenét játszó bandákat szerződteti, hanem a némileg lágyabb stílus felé is nyitottak.


Nos a BSC-nél valahogy olyan érzésem van, hogy egy kicsit megtervezett a dolog vagy csak annyira amerikai amennyire egy zene lehet. Alapvetően hard rock ez egy kis southern rockkal és grunge-al megkeverve. A végeredmény pedig abszolút rádióbarát zene, ami azonban kevés izgalmas és eddig még nem hallott pillanatot tartalmaz, bár az kétségtelen, hogy profi gépezetről van szó.

A Chris Robertson – ének/gitár, Ben Wells – gitár, Jon Lawhon – basszusgitár, John Fred Young – dob felállású zenekar a Nashville-i Black Bird Studios-ban rögzítette az albumot, melynek tulajdonosa és vezetője Martina McBride countrysztár. Az anyag igazi jókedvű, vidéki amerikai rock 'n' roll hangulatot áraszt, melynek producere az a veterán Bob Marlette volt, aki már Ozzy-val is dolgozott együtt.


Az anyaggal igazi gondom nincs, csak nekem valahogy nem igen jönnek be ezek a zenék. Végig olyan Nickelback utánérzésem van. Ez egy kicsit keményebb zene, de akkor is ez ugrott be elsőre.  Talán ha szeretném a wesco csizmát és a cowboy kalapot könnyebben menne a dolog, de nem jönnek be ezek sem. Ráadásul nagyon olyan érzésem van, hogy ezzel a zenével a tengerentúlon jóval nagyobbat lehet szakítani, mint Európában.

Pedig Chris Robertson énekes hangjában ott van az erő, igazi rocktorok, de a zenei megoldások nekem egy kicsit sablonosnak tűnnek a vidéki történetekről és babonákról szóló nótákban. A Things My Father Said típusú rádiós nyáladzásoktól pedig mindig ideges leszek.
Jó, azért van itt a tizenhárom négy perc körüli nótából jó pár nagyon is fogós! Mindjárt a nyitó klipes Blind Man telitalálat, húzós blues rockjával, de a hármas Reverend Wrinkle is kiváló, mely szintén hasonló stílusban fogant. Jó még a rohanó, taka-taka riffel megáldott The Bitter End, de a legjobb nótákat a lemez második felére hagyták. Ilyen a délies Long Sleeves, a hammond-dal vastagon átszőtt  - abszolút legjobb - Devil's Queen, vagy a málházósan induló, majd country slágerré változó The Key.

A sikerre való törekvés nyilvánvaló, de még nem hat erőltetetten a dolog és ezt a pozitív dolgok közé írom. Igazából minden a helyén is van, és még a befutás sem reménytelen Amerikában. Aki izgalmasabb pillanatokat szeretne az máshol keresgéljen, de aki szereti az amerikai hard rockot az nyugodtan tehet egy próbát a Black Stone Cherry-vel.
 
7.5/10

Black Stone Cherry : Blind Man