Ismét a Dürer kicsi, ismét post-rock, ismét jó volt. Ennyivel el is tudnám intézni, ha nem kéne a szerződésemben konkrétan rögzített terjedelemben írnom róla....

Tehát kicsit bővebben: A Caspian évről-évre és lemezről-lemezre halad előre a tuti siker felé. A színtéren lassan húzónévvé válnak és a színpadon is nagyon profi produkcióra képesek. Nem érdemtelen a sikerük, Philip Jamiesonék nagyon eltökélten haladnak a megkezdett útjukon előre, és ezzel kivívták a közönség szimpátiáját is. A Tertia című lemezüket olyan Isten háta mögötti országokban is turnéztatták, a helyiek legkitörőbb örömére, mint Oroszország, Thaiföld, Kína kisebb városai, amit úgy hiszem nem sok amerikai zenekar vállal be, főleg ezen az underground szinten. 2008-ban már itt is tiszteletüket tették az Avalon klub színpadán, amit sajnos nem láttam, de azóta pótoltam több ízben is.

A hazai underground koncertszervezésnek mindig megvan az a bája, hogy amikor valaki később ismer meg egy zenekart – mondjuk az aktuális itthoni koncertje után –, egyrészt végtelenül marcangolja magát, másfelől alig várja, hogy ismét láthassa a szóban forgó zenekart. Ugyanezen ment keresztül a Mastodon és a High On Fire, de ez igaz a négy éve az Avalonban fellépő Caspianre is, hiszen az akkor még csak ígéretesnek tűnő bostoni post-rock banda mára az egyik legjobban csengő névvé nőtte ki magát a műfajban.