Hirdetési felület

Bizony máshogy nem is lenne találóbb elneveznünk a svéd death metal rock and roll legenda ENTOMBED és a new york-i nehézfiú MERAUDER koncertjét, hiszen ritkán látható egy ilyen acélos párosítás, mint amelynek 2009. december 15-én lehetünk majd tanúi a Dürer Kert színpadán. Az Entombed nem szorul bemutatásra, hiszen az elmúlt két évtized egyik legmarkánsabb zenekaráról beszélünk, a Merauder meg bármennyire is legendás már bizonyos keményzenei körökben, sajnos az alulértékelt zenekarok sorába kell tennünk őket, hiszen valamiért sohasem kapták meg azon elismerést, amely egy olyan klasszikus után azonnal járna, mint a Master Killer c. debüt lemezük. Érdekesség, hogy a Merauder énekes Jorge Rosado alapítótagja volt az Ill Nino-nak is! A turnéra velük tart a szintén nem lágy dallamokat játszó holland DEVIOUS, hazai részről az egyik legjobb magyar stoner banda, a LOCUST ON THE SADDLE, illetve a magyar underground bástyái a budapesti NADIR melegítik be a nagyérdeműt! 

2009. december 15. Budapest @ Dürer Kert

ENTOMBED (S)
MERAUDER (USA)
DEVIOUS (NL)
Locust On The Saddle
Nadir

Kezdés: 19.00 –  Belépő: 4.200 / 4.800 HUF









 



A Locust On The Saddle a szívemnek kedves stonert nyomja és bemutatkozó lemezük tavaly jelent meg The AlphaMantis címmel, amelyről természetesen mi is írtunk. (Locust On The Saddle - The AlphaMantis - Rock STATION kritika) A zenekar a közelmúltban elkészítette első videóklipjét, melyet a Burn Out című dalra forgattak és további érdekességet ad neki, hogy szerepel benne Hámori Gabi színésznő, aki többek között olyan filmekben szerepelt, mint a Szezon, az Állítsátok meg terézanyut!, vagy az Eszter hagyatéka. A videóban a művésznő kiválóan paníroz és süt rántott csirkét egyebek mellett. Íme:  
  



Szabó Lacival a LOTS gitárosával pár hete váltottam egy rövid mail-t. Akkor még sem ő, sem én nem sejthettem, hogy az a bizonyos kritika csak megszületik, igaz egy pici kerülővel. A hazai stoner metál élet idén különösen erős, elég ha csak a Saint Petrol nagyszerű Greatest Tits című lemezét említem.  A Locust On The Saddle hasonló zenét nyomat annyi különbséggel, hogy itt komorabb a megközelítés.

A néhai Mood zenei örökségén egy rakás banda kezd mostanában önálló életet. A Vass Imre – ének, Szipszer Szabolcs – dob, Szabó Tamás - gitár , Szabó László – gitár, Szabó Péter – basszus felállású ötös – első stúdiólemezén - jó kis füstös, stonert tol az arcunkba, olyan elődök hatása alatt, mint az örök érvényű Down, Corrosion Of Conformity, vagy a már rég feloszlott, de zseniális Kyuss. Több hatást, mind zenei téren, mind az énekhanggal kapcsolatban inkább az első két zenekarral érzek. Súlyos, koszos, mélyre hangolt, varacskos riffekkel operálnak a fiúk. Nem igazán értek egyet azzal a máshol olvasott megközelítéssel, hogy ez igazából sz...ul szól, de mivel a stílus hasonló hangzásvilágot követel meg ezért elfogadható a dolog. Nyilván, ha euró százezrekből veszik fel a fiúk a lemezt valahol nyugaton és nem Gyöngyösön egy házi-stúdiónak kinevezett helyiségben (keverés Parkplatz) akkor valamivel jobban szólna az anyag, de hogy nem a ráfordított zsé arányában az hótbiztos. Hallgasson valaki egy kis Kyuss-t; úgy szól mintha egy ruszki Sokol rádióból jönne a zene, aztán mégis a stílus valaha volt legjobbjai. Mert a lényeg, hogy a The AlphaMantis-nak van hangulata, húzása és ez mindennél többet ér. A hangszeres zenészek kiváló kvalitásokkal rendelkeznek, néha az énekben egy két erőtlenebb téma becsúszik, de Vass Imre hangja alapvetően rendben van, olyan mintha ebbe a stílusba született volna.

A nyitó Tiro Incognito tulajdonképpeni intrója után a Field Of Ratio mindjárt arcul csapja az embert: kántálós, kiabálós verze, dallamos refrén, jó kis C.O.C rokon riffekkel nyakon öntve. A hármas Burnout hasonló stílusban fogant, a húzos groove-okra egyből bólogatni kezd az ember. A következő Get Back a sláger a lemezen, a verze alatti ének-gitár dallam egyből a fejben ragad, a remek gitár szóló pedig csak hab a tortán. A  Casual Tease Kyuss-szerű kezdése után a gyanútlan hallgató azt hihetné, hogy egy minden eddiginél dallamosabb nóta kerekedik ki majd az egészből. Egy darabig így is van, de a dal vége akkora túrásba megy át, hogy ihaj. A Mood szellemét megidéző Stereotypia málházós középtempója is jólesik a fülnek, de hat perc feletti hossza egy picit fárasztóvá teszi, még úgy is, hogy az elpengetett gitárszóló a legjobb a lemezen. A hetes Waste Of Time szintén rokon az előző nótával, ez is hat perc feletti, de ha lehet még vontatottabb témákat sorakoztat fel, bár a Hammond egy picit feldobja. Az ezt követő Holy Banishment/Bank Holyday tulajdonképpen egy rövid átkötő, zeneileg nem is igen van mit értékelni rajta, viszont a punkosan tekerős Breaking The Unwritten jól esik a hallójárataimnak. A lemezt a szintén hat perc feletti Never Enough zárja a maga néhol zakatolós, néhol elszállós stílusában.

A produkció színvonalát tovább emeli a stílushoz abszolút illő booklet, amibe a nóták szövegét azért végig beleírhatták volna. Azt mondom, hogy elsőre egy több, mint figyelemre méltó lemez lett a The AlphaMantis, most már csak a hazai zenei közegnek kellene egy kicsit (lehet, hogy nagyot) változni ahhoz, hogy a Locust On The Saddle-t és a hasonlóan tehetséges bandákat végre befogadja.

8.5/10
 

/ez az írás a zene.hu portálon is megjelent 2008.09.26.-án/