A The Ballad of Darren számomra is ékesen bizonyította, hogy a ’90-es évekbeli britpop igazi túlélője a Blur. Damon Albarnék friss lemeze épp úgy kapaszkodik az egykori gyökerekbe, ahogy képes mai is lenni. Az egykori vezető kortársak vagy nagyon messze járnak korai önmaguktól, rosszabb esetben már nem képesek relevánsak lenni, illetve jelenleg nem léteznek, netán a jól ismert zenészek valószínűleg soha többé nem is fognak az egykori név alatt közösen muzsikálni. Az egyes halmazokba ki-ki beillesztheti a Radiohead, a Suede, a The Verve, a The Charlatans vagy akár az Oasis neveit.

A májusi Ariana Grande koncerten elkövetett merényletre emlékezve kapott elő egy Oasis klasszikust, név szerint a Don't Look Back In Angert a Metallica. A setlisten csak egy doodleként, azaz kvázi jammelésként jelzett dalból egy részletet még Lars Ulrich is kiposztolt, ezt pedig mi is felkínáljuk fogyasztásra.

Bevallom őszintén ennek az írásnak úgy kezdtem neki, hogy mivel most számomra semmilyen fontos lemez megjelenéséről nem tudok és mivel a kiadók még mindig nem borítják teherautószám a promó cd-ket a házunk elé, pont kapóra jön a manchesteri Oasis tizedik – Dig Out Your Soul című - lemeze, ha már fent van a lemez a myspace oldalukon (Oasis MySpace : Dig Out Your Soul -  online hallgatás). A korong egyébként hivatalosan október 6-án jelenik meg.  

Ha hinni lehet a wikipedianak akkor világszerte 50 millió lemezt adtak el, ami bizony nem piskóta teljesítmény. Az 1991-ben alakult zenekart Liam Gallagher (ének), Paul Arthurs (gitár), Paul McGuigan (basszusgitár) és Tony McCarroll (dob) alapították, akikhez hamarosan csatlakozott Liam bátyja, Noel Gallagher (szóló gitár). A jelenlegi felállás tagjai (a Gallagher testvéreken kívül): Gem Archer (ritmus- és szólógitár), és Andy Bell (basszusgitár), illetve kisegítőként Zak Starkey (dob).

1994-ben jelent meg első Definitely Maybe című lemezűk. Sok kritikus innen datálja a britpop újkori létezését. Lelkük rajta, de ez akkor is rockzene, igaz tipikusan angol. Innentől kezdve aztán diadalmenet, (What's the Story) Morning Glory? című lemezük 20 millió példányban ment el és ha manapság nem is adnak el ekkora példányszámban lemezeket, még mindig milliós lemezeladásokat produkálnak. 2000-ben a negyedik studió-album, Standing on the Shoulder of Giants felvételei alatt, az Oasis elvesztette két alapítótagját, ami jelentős népszerűség csökkenéssel járt Amerikában. Helyükre érkezett Gem Archer, és Andy Bell, akik már a 2002-es Heathen Chemistryn szerepelnek. Az album kereskedelmileg sikeres lett, és a rajongók is jól fogadták. A 2005-ös hatodik stúdió-albumuk, a Don't Believe The Truth az évtized legjobban fogyó, és a kritika által is legtöbbre értékelt Oasis albuma lett. 

Mivel nem vagyok nagy szakértője a zenekarnak ezért én biztosan nem fogok összehasonlításokat tenni a korai lemezekkel. Elvileg minden lemez megáll önállóan a lábán és ahogy hallgatom a Dig Out Your Soul-t Gallagher-ék gyökeres változást most sem eszközöltek zenei téren, talán csak kicsit színesebbé tették magukat ilyen-olyan hangulati elemek nótákba csempészésével. 11 dalból tízet ők jegyeznek, csak egyet hagytak Gem Archer-nek. A lemezt a londoni Studio 2-ben rögzítették Dave Sardy producer felügyelete mellett.  

A Bag It Up-pal indul a lemez, tipikus Oasis kiváló énektémákkal (nekem kicsit a Nirvana ugrott be róla), abszolút sláger. A kettes kissé pszihedeliába forduló The Turning zongorával, hammonddal megtámogatott gitártémái egy sodró lendületű refrénbe torkollanak. A lemez a következő Waiting For The Rapture búgó gitártémáival sem veszt a kezdeti lendületből, jó kis bugi. Sőt a lendület The Shock Of The Lightning-gal még nagyobb lesz. Nem véletlenül ez az első klipes nóta a lemezről. Aztán a lendület a lassú, hegedűvel megtámogatott, kicsit Beatles-es I'm Outta Time-mal törik meg. Ha nem tudnám ki játszik, akkor is egyből ők ugranának be. A következő füstös western-kocsma hangulatot árasztó (Get Off Your) High Horse a vontatott tempója ellenére kellemes darab. A hetes Falling Down távolból jövő énekdallamai, hegedűvel kombinált arabosan legebő gitárjátéka megint telitalálat. Ezt követi a To Be Where There's Life szitárszerű gitárjátékával, magasan repülő hangulatával. Az Ain't Got Nothin a lassú lebegős témák után rock-szörnyetegként hat, pedig csak kicsit erőteljesebb, pattogósabb darab, mint az előzőek. A kilences The Nature Of Reality füstös blues hangulata kicsit vontatott befejezésbe torkollik, de alapvetően ez is jó nóta. Az ötven perces lemezt a Soldier On zárja. Amolyan tipikus Oazis, zongrás-gitáros lassú darab. 

Mivel a viszonylag népszerű zenekarokat, divat manapság élből fikázni, szép lassan már megtanulja az ember a helyén és legfőképpen objektíven kezelni a dolgokat. Márpedig ami jó az nem rossz és ez az Oasis-ra is igaz. Koncerten azért meglesném őket egyszer.

9/10  
 

Oasis : The Shock Of The Lightning