RockStation


David Gilmour – Live In Gdansk 2 CD + DVD

2008. november 01. - sunthatneversets

Akinek a David Gilmour név kapásból nem mond semmit az valamiről nagyon lemaradt az elmúlt pár évtizedben! Ez a fickó úgy legenda, ahogy van és nagyon nagy kár, hogy az együttest – a Pink Floyd-ot - amellyel legenda lett már sohasem láthatjuk eredeti felállásban koncertezni. Valószínű egyébként, hogy semmilyen felállásban sem láthatjuk többé.

Richard Wright billentyűs szeptemberi halálával egy álommal lett szegényebb, aki reménykedett bármiben is. Wright David Gilmour énekes-gitáros lemezein is játszott és ezen a koncertturnén is ő kísérte, melyről a Remember That Night – Live At The Albert Hall DVD után most megjelent a turnézáró lengyelországi megakoncertet megörökítő Live In Gdansk is. A lemez többféle verzióban jelent meg az olcsóbbtól az egészen extra kivitelig.

A 2006. augusztus 26-án a gdanski hajógyár területén ötvenezer néző előtt rögzített Live In Gdansk különlegessége, hogy David Gimourt és együttesét egy negyventagú szimfonikus zenekar is kíséri, a filmzenéi révén ismert lengyel komponista, az On An Island (Gilmour szólólemeze) nagyzenekari hangszerelését is jegyző Zbigniew Preisner vezényletével. A zenészek nagyrészt azok akik az 1994-es koncertkörutat végigcsinálták vele, Nick Mason dobos viszont hiányzik.


A koncert cd fele-fele arányban épít az On An Island-ra (a teljes lemezt eljátssza, de korábbi szólóanyagairól semmit) és klasszikus Pink Floyd dalokra. Tehát a kiadványt azoknak is érdemes beszerezniük akik csak a Pink Floyd pályáját követték nyomon. A cd több, mint két és félórás anyaga vájtfüleknek – de bárki másnak is – kellemes szórakozást nyújt. Én inkább a dvd-be merültem bele, amely sajnos a koncert nem egészen két órásra rövidített változata és sajnos hiányzik jó pár klasszikus (Time, Speak To Me, Shine On You Crazy Diamond, Fat Old Sun) a cd-hez képest, de így is maradandó élményt nyújt. 

Gigantikus színpad, nagyszerű zenészek és hátborzongató előadás. Bevallom őszintén Gilmour szólóanyagait csak kevéssé ismertem, de itt végig lúdbőrös hangulat kerített hatalmába, a klasszikusok alatt (Astronomy Domine, High Hopes, Comfortably Numb) pedig még inkább. A hangzás tökéletes, és ilyenkor sajnálom igazán, hogy egyszer sem láttam a Pink Floyd-ot (bár sok esélyem nem is volt rá), így az utóbbi időben elhatároztam, hogy az összes nagy banda hazai koncertjét megnézem, mert ki tudja láthatom e őket még egyszer. A dvd-n afféle extraként található még egy 38 perces dokumentumfilm is a Gdanskban töltött napokról.

Sokat a dalokról nem szóltam, de azt gondolom ezt látni kell és igazából a szavak túl sokat nem írnak le ennek a zenének a mélységeiről, ha pedig a High Hopes gitárszólója alatt a sírás kerülget, úgyis elmondtam mindent.     

 



Disc 1

   1. "Speak to Me" - 1:23
   2. "Breathe (In the Air)" - 2:49
   3. "Time" - 5:38
   4. "Breathe (Reprise)" - 1:32
      (Above tracks are from Dark Side of the Moon - Pink Floyd, 1973)
   5. "Castellorizon" - 3:47
   6. "On an Island" - 7:26
   7. "The Blue" - 6:39
   8. "Red Sky at Night" - 3:03
   9. "This Heaven" - 4:33
  10. "Then I Close My Eyes" - 7:42
  11. "Smile" - 4:26
  12. "Take a Breath" - 6:47
  13. "A Pocketful of Stones" - 5:41
  14. "Where We Start" - 8:01
      (The above tracks are taken from On an Island - David Gilmour, 2006)

Disc 2

   1. "Shine On You Crazy Diamond" - 12:07
      (Taken from Wish You Were Here - Pink Floyd, 1975)
   2. "Astronomy Domine" - 5:02
      (Taken from The Piper at the Gates of Dawn - Pink Floyd, 1967)
   3. "Fat Old Sun" - 6:40
      (Taken from Atom Heart Mother - Pink Floyd, 1970)
   4. "High Hopes" - 9:57
      (Taken from The Division Bell - Pink Floyd, 1994)
   5. "Echoes" - 25:26
      (Taken from Meddle - Pink Floyd, 1971)
   6. "Wish You Were Here" - 5:15
      (Taken from Wish You Were Here - Pink Floyd, 1975)
   7. "A Great Day for Freedom" - 5:56
      (Taken from The Division Bell - Pink Floyd, 1994)
   8. "Comfortably Numb" - 9:22
      (Taken from The Wall - Pink Floyd, 1979)

DVD

   1. "Castellorizon"
   2. "On an Island"
   3. "The Blue"
   4. "Red Sky at Night"
   5. "This Heaven"
   6. "Then I Close My Eyes"
   7. "Smile"
   8. "Take a Breath"
   9. "A Pocketful of Stones"
  10. "Where We Start"
  11. "Astronomy Domine"
  12. "High Hopes"
  13. "Echoes"
  14. "A Great Day for Freedom"
  15. "Comfortably Numb"

 

Megtelt : Volbeat – Live Sold Out, dupla DVD

A cím lassan hűen tükrözi az általunk szerkesztett blognak a dán Volbeat-hez fűződő viszonyát, ami azt illeti a címke-felhőben szép nagy betűkkel van írva a nevük, ezzel pedig sok mindent elmondtam. Aki már unja őket azoknak ígérjük, idén már nem sok szó esik róluk.

Ez a dvd már hónapokkal ezelőtt megjelent, ezért értelemszerűen az idén szeptemberben napvilágot látott Guitar Gangsters & Cadillac Blood című új albumról (lemezkritikánkat itt olvashatod: Elvis néha eljön : Volbeat - Guitar Gangsters & Cadillac Blood) egyetlen dalt sem tartalmaz. Ellenben itt van ezen a 18 számos koncertfelvételen az első két album színe-java. A 2007-ben készített anyag abból a szempontból mindenképpen sajátságos, hogy a dalok nem egy helyszínen lettek felvéve, de még csak nem is egy kaliberű helyszíneken. Van itt tömött klubkoncert felvétel, aztán utána már a Summerbreeze Fesztiválon összegyűlt tömegnek játszik a banda fényes nappal.



Azt mondom azonban, hogy a kontraszt nem ennyire éles. Ezek a dalok szinte bármilyen napszakban működnek, idézzék meg akár Elvist vagy a jó öreg Jonny Cash-t mondjuk a Sad Man's Tongue-ban. Közhely de igaz: igen jó ez lemezen is, de a koncertet elnézve mégis élőben a tuti a Volbeat. Ebben persze óriási szerepe van a Michael Poulsen énekes-gitárosnak. Azt gondolom a többiek bármennyire is jó zenészek, ha neki nem lenne meg az a karizma és hang, amivel rendelkezik fele ekkora potenciál sem lenne a bandában.

Ez a pattogós rockabilly-metál ötvözetet kimondottan koncertre született, meg is lehet vele őrjíteni a jónépet, legyen szó a The Human Instrument vagy A Moment Forever döngöléséről vagy éppen a Radio Girl vagy a Danny And Lucy gengszter metáljáról. A kép és a hang tökéletes, nyílván az utóbbin kozmetikáztak egy kicsit, de a karcot benne hagyták az egészben. 

Több fölösleges szót a koncert nem is igazán kíván, ellenben az igazi rajongóknak van itt még pár csemege kezdve a dvd kiadásig rögzített videoklipekkel, fotógalériával illetve egy sztorizgatós turnéfilmmel és jó pár vicces jelenettel, ami jól mutatja, hogy a viszonylag nagy sikerek ellenére ezek a srácok még két lábbal állnak a földön.   


Mivel idén sem a Novarock-ra, sem a Sziget Fesztiválra nem volt időm meg legfőképpen pénzem ezért mindkét koncertjükről lemaradtam. Viszont jövő év február havának hatodik napján újból tiszteletüket teszik nálunk a Diesel-ben, ezért ennek a dvd-nek a megtekintése után szinte vétek lenne újból lemaradni róluk. Nem is fogok!    

DISC 1

TRACKLIST:

1. Introduction
2. the Human Instrument
3. Danny and Lucy
4. Caroline #1
5. Radio Girl
6. Mr & Mrs Ness
7. Sad Man`s Tongue
8. A Moment Forever
9. Rebel Monster
10. Soulweeper 2
11. Devil and the blue cats song
12. Caroline Leaving
13. Soulweeper
14. Pool Of Booze
15. Something Else
16. Always With You
17. Intro/Encore
18. I Only Wanna Be With You
19. River Queen
20. The Gardens Tale
21. Outroduction

VIDEO CLIPS

I Only Wanna Be With You
The Gardens Tale
Soulweeper
Radio Girl
Sad Mans Tongue

PICTURE GALLERY
 

DISC 2

DOCUMENTARY

1. Introduction
2. Who is Volbeat?
3. Music favorites and influence
4. Songwriting
5. Famous in Denmark
6. On Tour
7. The Crew
8. The band and the crew
9. Back to the 50`s
10. Favorite Volbeat songs
11. The life before Volbeat
12. Business people
13. True Volbeat fans
14. Dreams come true
15. After the tour
16. Back to Denmark
17. Grand finale at Store Vega
18. Outroduction      
 

 Ízelítő a DVD-ből: Sad Man's Tongue (Live All Over Europe)

Öreg rocker szívatóval indul : ZZ Top - Live From Texas (DVD)

Bár a banda dvd-je már pár hónapja kint van, de hozzám igazából csak most jutott el. Végül is mindegy, mert az 1969-ben alakult banda zenéje időtálló, úgyhogy jelen írás nem vesztett aktualitásából. A banda régi lendületéből azonban a képsorok alapján már nem keveset, de hát öreg rocker már csak szívatóval indul.

Tizennégy sorlemezzel örvendeztették meg rajongóikat, igaz utoljára 2003-ban adtak életjelt e téren magukról. Viszont akármilyen hihetetlen, egyetlen koncertkiadvány sem szerepel a közel negyvenéves pályafutásban, tehát éppen itt volt az ideje a Live From Texas-nak. Ha pedig már koncert felvétel akkor az legyen hazai pálya: a koncertet 2007 novemberében rögzítették Dallasban.

Aki azt mondja, hogy ma már inkább a múltjukból élnek, mint a jelenükből nagyot nem téved és ezt ez a dvd-is igazolja. A legújabb keltezésű dal rajta a '94-es Antenna-n szereplő Pin Cusion és az Urak sem vezetnek elő szédítő színpadi teljesítményt, inkább a látványra helyezik a hangsúlyt. Mondjuk ezt így közel a 60-hoz már nem is várjuk el tőluk, bár azért látni ennél dinamikusabb produkciót is ebben a korban (Scorpions pl.).

A dalokba egy-két mellényúlás még belefér, mert úgyis a hangulat a fontos, az pedig minden eddigi fanyalgásom ellenére azt mondom megvan. A Billy Gibbons – ének, gitár, Dusty Hill - basszusgitár, ének páros csuklóból hozza a blues-rock riffeket, míg a két Télapó mögött az egyetlen „szakál”, Frank Beard - dob hozza a megbízható alapokat. Mondjuk a fickó úgy üt végig, mintha előre beprogramozták volna, azt is minden izgalom nélkül, de legalább pontos. 
 


A két Télapó viszont legalább viccesen nyomja olykor a jól „megkoreografált” színpadi táncot. A program jórészt a hetvenes évek sikerkorszakára (Waitin' For The Bus, Jesus Just Left Chicago, La Grange és Tush) és a nyolcvanas évek elejének mega-sikeres szériájára (Pearl Necklace, Tube Snake Boogie, Gimme All Your Lovin’, Got Me Under Pressure, Sharp Dressed Man, és Legs) épül, de egyetlen itt elhangzott dallal sem lehet vitatkozni, mind ALAP, csupa nagy betűvel. A nagyrészt középkorosztályból összetevődő közönség élvezi is a bugit rendesen, de azt gondolom, hogy ha a fiatalabbak megnézik ezt a dvd-t, ők sem mondanának rá mást, mint hogy ez karaj, az meg vitathatatlan, hogy ennek a három embernek nem kevés szerepe volt a ótvaros déli zenék (stoner- southern rock) felszínre jutásában.

Igaz, hogy néha már csak totyognak és élőben a kicsit vastagabb hangzás kedvéért egy ritmusmeiszter még elférne a deszkákon, de a ZZ Top ettől a három fickótól az ami, amikor pedig a Legs-ben előkerül a plüss gitár az visz mindent, mint a piros hetes. 

Track lista:

1. Got Me Under Pressure
2. Waitin' For The Bus
3. Jesus Just Left Chicago
4. I'm Bad, I'm Nationwide
5. Pin Cusion
6. Cheap Sunglasses
7. Pearl Necklace
8. Heard It On The X
9. Just Got Paid
10. Rough Boy
11. Blue Jean Blues
12. Gimme All Your Lovin'
13. Sharp Dressed Man
14. Legs
15. Tube Snake Boogie
16. La Grange
17. Tush
Bonus Track:
Foxey Lady (Jimi Hendrix)
 

 Got Me Under Pressure (from Live From Texas DVD)

My Chemical Romance - The Black Parade Is Dead!

Jómagam a My Chemical Romance három-négy évvel ezelőtt történt színre lépésekor azt gondoltam, hogy ez az amerikai emo-punk őrület is pár évig fog tartani és ha Gerard Way frontembernek és zenekarának sikerül tartalommal is megtölteni a zenéjüket a csillogó, polírozott külső mögött, akkor még sokra vihetik.

Igazából az együttes 2001-es megalakulása óta tudatosan építgeti a karrierjét. A szokásos tagcseréken, alkohol, valamint drogelvonókon túlesett csapat aztán szépen bekúszott a világsztárok szűk elitjébe és a The Black Parade című konceptalbummal azt hiszem egy jó időre meg is ragadnak ott. Itt már megvan az általam addig hiányolt tartalom és még számomra is elég hihetetlen, de ez a csapat gond nélkül megtölti a legnagyobb arénákat is.

A lemez világkörüli turnéját a fiktív Black Parade együttes sötét egyenruhájában végigbrusztoló csapat a 2007 év októberében Mexikóvárosban adott koncertet és az egyenuniformistól megszabadulva pár nappal később a New Jersey-beli Hoboken klubban adott bulit rögzítette és a lemez címe is azt hivatott rögzíteni mindenkiben, hogy most már az original MCR-ként folytatják tovább.

Profi gépezet ez szó se róla. A mexikóvárosi koncert a teljes The Black Parade albumot tartalmazza semmi mást, míg a Hoboken klubkoncert pár korábbi nótát is. Az aréna koncert végtelenül profi hang és fénytechnikát vonultat fel halálprofi zenészekkel, akik közül a frontember Gerard Way kivételes színészi tehetséggel is bír. Amellett, hogy az előadás is inkább színházi előadásra, mint koncertre emlékeztet végtelenül élvezhető a dolog. Fehérre vakolt arcú zenészek, fekete szemfesték és Gerard tekintete úgy babonázza meg a nagyrészt átlag 16 éves lányokból álló közönséget, hogy szem és bugyi nem marad szárazon. A hasonló stílusban fogant nóták nekem egy idő után picit egysíkúnak tűnnek, de a grandiózus Dead! vagy Welcome To The Black Parade, a sodró This Is How I Disappear, a kabarénóta Mama vagy a jó kis rakenroll Teenagers az őrületbe kergetik a tinirajongókat.     

A klubkoncert egy emberközelibb csapatot ábrázol. A megakoncert után kicsit nehezen áll rá az ember szeme a kézikamerával felvett néhol fekete fehérbe váltó felvételre. A koncert is jóval nyugisabb hangulatban zajlik és vannak korábbi nóták is. A két felvételt egymás után nézni (136 perc) kissé unalmas és én inkább - bármennyire is megtervezettnek tűnik az egész – az arénakoncertre szavazok, de ki-ki döntsön ízlése szerint.

A lemezen extrák nincsenek, hacsak nem vesszük ide a mexikóvárosi koncert hanganyagát tartalmazó cd-t, amely maximum akkor kerül meghallgatásra, ha nincs a közelben dvd-játszó. A húszoldalas bookletet szinte kizárólag koncertfotók díszítik úgyhogy itt sincs semmi extra, viszont az egész kiadvány kiállítása szép.

Rajongóknak kötelező beszerezni, de az sem jár rosszul aki egyszerűen csak kíváncsi arra, hogy mit tud a zeneipar így a huszonegyedik század elején.

/a szerző eme írása a zene.hu portálon jelent meg elsőként 2008.08.12.-én - köszönet a promoanyagért!/

My Chemical Romance : Dead! (live from Mexicocity) 

Gothic-mennyország : Paradise Lost - The Anathomy Of Melancholy, duplaDVD

A karrieráttekintő Over The Madness dokumentumfilm után újabb dvd-vel lepte meg a rajongókat a gótikus metál stílusteremtő angol csapata.  Ráadásul mindjárt duplával. A 2007-es In Requiem lemez turnéját megörökítő dvd hiánypótló, már ami a zenekari diszkográfiát illeti.

A londoni Koko klubban felvett valamivel több, mint másfél órás felvétel azt hiszem minden rajongó igényét kielégíti, de talán több is ennél.  Nagy körítés nincs itt, pár éles kék és lila fényt árasztó lámpa, puritán megközelítés, három-négy kamerabeállítás, oszt ennyi. Őt zenész van, abból viszont a legkiválóbb fajta, a középen a mikrofonba kapaszkodó Nick Holmes-szal és a két gitáristen Greg Mackintosh és Aaron Aedy-vel az élen, akik a színpad két szélén nyomják a headbang-et. Ha Mackintosh-t amúgy az ember nem ismerné képről, csak gondolhatja, hogy a színpad bal szélén ő az, mert hosszú fekete hajától nem is látszik az arca. Aedy pedig fáradhatatlanul rázza kopasz fejét; hogy nem áll be a nyaka a koncert végéig! Steve Edmondson basszer koncert közben megtett méterei alulról súrolják a tízet – a többieké összesen se sokkal többet -, de precízen tolja csakúgy, mint az egyszálbelű Jeff Singer a dobcucc mögött, aki észrevétlenül mégis hihetetlenül húzósan üt.

A Paradise Lost-ot azonban nem azért szeretjük, mert feltúrják a színpadot, hanem azért mert egy kifejezetten egyedi sötét, mégis könnyen befogadható zenei világgal rendelkeznek. A Draconian Times után kis híján beleálltak a földbe a zenei kísérletezéseknek következtében, de koncerten az ebből az időszakból játszott számok is ülnek. Aki látatlanban (hallatlanban) azt hiszi, hogy ebből az időszakból kevés szám van itt azt meglepésként érheti, hogy ez biza nem így van (Erased, Grey, Mouth, Red Shift, One Second), de mint mondtam koncerten jó a dolog, még a Host albumos So Much Is Lost is kiváló.

Az első lemez kivételével mindegyikről játszanak; a sampleres, billentyűs, női énekes részeket cd-ről tolják alájuk, ami némileg furcsa hatást eredményez, de kétségtelenül költségtakarékos. 

A koncerten azért az is megkapja a magáét aki a kilencvenes évek elejére és közepére esküszik. A koncert közepén szinte egymás után eljátszott Pity The Sadness, Forever Failure, Once Solemn, As I Die, Embers Fire, Eternal, True Belief maga a gothic mennyország. Van meglepetés is: a track listán nem szereplő utolsónak játszott Isolate. 
 
A második korong rejti az extrákat: koncert utáni interjúk rajongókkal és a zenekar tagjaival, egy Lost In Europe című közel 30 perces turnéfilm, valamint az In Requiemről a The Enemy és a Praise Lamented Shade videoklipje; ráadásnak pedig a nemrégiben kiadott Over The Madness című dokumentumfilm előzetese található meg itt.

Kétség ne legyen felőle: a Paradise Lost ugyanúgy a rocktörténelem része, mint a Metallica, az Iron Maiden, a Scorpions, a Judas Priest vagy még hosszan sorolhatnám, csak nekik jóval kisebb szelet jutott a tortából. Azt pedig, hogy ez az állítás igaz ez a DVD tökéletesen prezentálja.

10/10
 

Ízelítő a lemezről: The Enemy, Paradis Lost - live!

 

 

Olvassátok el a júniusi Zöld Pardon-béli koncert beszámolóját is: Hakni a kertben és angol hidegvér : Paradise Lost, Zöld Pardon - beszámoló

 

Bikini – 25 év, 2 DVD

Azon felesleges is vitatkozni, hogy a Bikini a magyar rocktörténelem része-e? Az. Húsz lemezzel a hátuk mögött nem is lehetnek mások. Ha egy új nagylemez kiadása ráadásul egybeesik a megalakulás huszonötödik évfordulójával, illik azt minimum egy koncert dvd-vel megörökíteni. Ahogy itt is látható.


A csapat 1982-ben alakult Nagy Feró énekes és Vedres Joe gitáros ötletéből. A frissen alakult formáció basszusgitárosa Németh Alajos, dobosa Németh Gábor (Alajos testvére), és másik gitárosa Szűcs Antal Gábor volt. Az első két lemezt ebben a felállásban készítették. 1985-ben Nagy Feró kivált a zenekarból, helyét D. Nagy Lajos vette át, aki Gallai Péter billentyűssel érkezett a bandába.  Az új emberek friss lendületet adtak a csapatnak, és egy alternatív, új hullámos zenei stílust vett föl a Bikini. Nagy Feró kilépése ellenére sem távolodott el teljesen a zenekartól, több slágerük szövegét is ő írta.

A nyolcvanas évek végére elismert és sokat koncertező zenekarrá váltak, megjelent jónéhány albumuk is. Időközben csatlakozott Daczi Zsolt gitáros, dobosként pedig Hirleman Bertalan, és egy ideig Berecz Endre. Az 1988-ban megjelent „Ha volna még időm...” című nagylemezzel végleg beírták magukat a sztárok nagykönyvébe. A kilencvenes évek elején a rendszerváltás magával hozta a politikai szólásszabadságot is, így a Bikini illegalitásban táncoló szövegei már nem voltak olyan érdekesek. Talán csalódottság, talán egyéb okok miatt a Bikini feloszlott. Búcsúkoncertjüket 1992. november 21-én tartották a Budapest Sportcsarnok színpadán.

Öt év pihenő után, 1997-ben ismét összeállt a banda. A csapattagok rájöttek, a hallgatás nem megoldás a helyzet kezelésére. Szövegeikben továbbra is társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, gondolkodásra késztetik a közönséget, új albumaikkal ismét sikert sikerre halmoznak. Újraindulásukat egy új nagylemezzel („A szabadság rabszolgái”), és egy a Budapest Sportcsarnokban rendezett koncerttel jelentették be. A csapat a kilencvenes évek végén ismét koncertezni kezdett, és lemezeik is jelennek meg sorra. 2004-ben, az „Angyali üdvözlet” kiadása után csatlakozott a bandához Csillag Endre, az Edda és a Hobo Blues Band egykori tagja, aki a kezdetektől szerepelt némelyik Bikini koncerten vendégelőadóként. Daczi Zsolt gitáros, Csillag elődje hosszan tartó, súlyos betegség után 2007-ben elhunyt. Csillag Endrét 2006 augusztusában Lukács Péter követte a gitáros poszton. 2007-ben új lemezük is jelent meg Őrzöm A Lángot címmel.
 


Lényegében ennek a Dvd-nek a magját is az új lemez adja, hiszen a Syma Csarnokban 2007 decemberében felvett anyag huszonkilenc nótájából hetet az új lemez ad. Aki ott volt rosszul nem érezte magát, az lejön a képkockákból. Nyílván lesznek fanyalgók, akik szerint ez vagy az a nóta lemaradt a több mint kétórás lemezről, de hát az életmű akkora, hogy ha kétszer ennyit játszottak volna akkor sem biztos, hogy minden nagy nóta itt lenne. De azt hiszem a leges legnagyobbak itt vannak (Széles-tágas, Ha Volna még időm, Legyek Jó, Nehéz A Dolga, Közeli Helyeken, Fagyi, Ki Visz Haza, Mielőtt Elmegyek, Adj Helyet Magad Mellett), melyeket kis túlzással szerintem minden magyar ember ismer.

A koncert jól felépített, a háttérvetítőket is a dalok mondanivalójával összhangban használják. A Bikini élőben mindig is rockosabban szólt, mint lemezen és Lukács Péterrel még inkább így szól. Mivel a koncerten magán nem voltam ott, így nem tudom, hogy Lukács Peta stúdiójában mennyit kozmetikáztak a lemezen az utómunkálatok során, de a végeredmény nagyon eltalált live sound lett, kimondottan élvezet hallgatni. A zenészek pedig a legjobb formájukat hozzák ez nem is kérdéses. Mint minden jubileumi koncerten itt is vannak vendégek, nem is akárkik. Ha Bródy Jánost be kell mutatnom valakinek, ott már bajok vannak. A magyar zenetörténet egyik legendás alakja három nótát is énekel, stílszerűen a Boldog Születésnapot is. Míg az Akela-s Katona Laci az Angyali Üdvözlet alakalmával teszi tiszteletét a színpadon. Jelenlétük pedig azzal is magyarázható, hogy mindketten írtak/írnak szöveget a zenekarnak.

A koncert dvd-hez tartozik egy másik is extrákkal. A szokásos Így készült-től, aranylemez átadásig sok minden van itt, afféle hab a tortán jelleggel. Az pedig nem kérdéses, hogy a születésnapi torta jól sikerült és remélhetőleg az együttesben még pár nagylemez benne van. A 30-35 akár 40 éves jubileumi koncertet pedig szívesen kivárjuk!     

/Ez az írás a zene.hu portálon jelent meg 2008.07.22.-én/

Iron Maiden – Live After Death (2 DVD)

Ha nekem azt mondják Iron Maiden, feltörnek bennem a gyerekkori nyári nyaralások emlékei, mint Balfon a büdös víz, ahogy a népi ige mondja. A nagyi Kanadából importált egykazettás Panasonic rádiósmagnója nekünk, mármint nekem meg az öcsémnek a nyaralás alatt maga volt a zene. 

1988 nyara: már idézőjeles rockfanatikusként vártuk a Bartók Rádión „A Heavy Metal kedvelőinek” című műsort. Szerintem péntekenként délután egykor volt. Az öcsém szerint nem, de lehet, hogy neki van igaza, mert egy-két torkon megakadt volna az ebéd a rádió hallgatása közben. Egy pénteken a morcona férfihang bemondja: „Kedves hallgatóink mai műsorunkban az angol Iron Maiden együttes Seventh Son Of A Seventh Son című lemezét játsszuk le. Az angol együttes …..” és itt elmondta az együttes rövid történetét, majd kellemes zene hallgatást kívánt. Panasonic egykazettáson record gomb lenyom, előre bekészített TDK normal position elindul. Egy óra múlva már üvölthettük is, hogy Can I Play With Madness.

Na ez épp nincs ezen a dvd-n, de van minden más 1984-ig. A korábban The Early Days címen kiadott dvd folytatásának is tekinthetjük ezt a cuccot. Az első disc lényegében a korábban bakeliten kiadott Poweslave turné 1985-ös Long Beach Arenabeli 90 perces koncertfelvételének feljavított változata, amelyhez nyílván feljavított hang is jár. Ahhoz képest, hogy mikor volt egészen normális, mit normális, gigantikus színpadi showt láthatunk. Bruce kevésszer beszél a számok között, mondjuk akkor sokat, inkább játszanának. Na de ez klasszikus koncertfelvétel, többet nem is érdemes róla mondani.


  
Számomra a második disc többet ér. Bár az együttes történetét feldolgozó 60 perces The History Of Iron Maiden Part 2-t nagy nehezen végignéztem, de ez koránt sem olyan érdekes, mint a szocialista blokk országaiban (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia) 84 augusztusában lebonyolított turné felvétele. Mondjuk az anyag nagyrészben a lengyelországi állomásokra fókuszál, azért a 2 Minutes To Midnight és a Run To The Hills a pesti koncertről forog. Elképesztő mai szemmel, hogy az akkori fiatal rockerek, milyen eufóriával fogadták a zenekart. Néha olyan érzése van az embernek, mintha valami bálványimádatnak lenne szemtanúja. A dalok között vannak interjúrészletek, lengyel rockújságírók – zenekar focimeccs, de a legjobb mikor az együttes betéved egy lakodalomra, ahol elnyomják a Deep Purple Smoke On The Waterjét.

A Rock In Rio '85 ötven percét a legendás fesztiválon rögzítették, ahol 350.000 ember előtt játszottak. Én még ennyi embert életemben nem láttam koncerten, az első számok alatt az üvöltéstől alig hallani a zenekart.  

A 'ello Texas című negyedórás anyag talán a legjobb képminőségű, amely San Antonioban került rögzítésre. Három nóta plusz interjú részletek, nagyjából ennyi.

Aztán a discen megtalálható még az Aces High és a 2 Minutes To The Midnight klipje, egy fotógaléria, meg egy Eddie-s grafikákkal megpakolt másik.



Ha valaki netán ezen írás hatására szerezné be a cuccot - amit azért kétlek - annak részletesen itt a tartalom.
 
DISC 1
1. Churchill's Speech/Aces High
2. 2 Minutes to Midnight
3. The Trooper
4. Revelations
5. Flight of Icarus
6. Rime of the Ancient Mariner
7. Powerslave
8. The Number of the Beast
9. Hallowed Be Thy Name
10. Iron Maiden
11. Run to the Hills
12. Running Free
13. Sanctuary

DISC 2

History of Iron Maiden (Part 2 – Live After Death)

Behind the Iron Curtain
1. Aces High
2. The Trooper
3. 22 Acacia Avenue
4. The Number of the Beast
5. Hallowed be thy Name
6. 2 Minutes to Midnight
7. Run to the Hills

Rock In Rio ’85
1. Aces High
2. 2 Minutes to Midnight
3. The Trooper
4. Revelations
5. Powerslave
6. Iron Maiden
7. Run to the Hills
8. Running Free

’Ello Texas

Galleries

Promotional Clips (Aces High; 2 Minutes to Midnight)

Azt mondom, ha már zenekari életművet bemutató dvd-t ad ki valaki, az minimum legyen ilyen. 240 perc rocktörténelem, ez nem is kérdéses. Rajongóknak kötelező, a Sziget nulladik napjáig pedig kiváló étvágycsináló.
Köszönet Tihanyi „IT” Petinek a dvd-ért.


THE CULT: New York City (DVD)

Bár ez a DVD 2007. novemberében látott napvilágot – méghozzá saját gondozásban – semmi köze nincsen az egy hónappal azelőtt Born Into This címmel megjelent friss sorlemezhez. Ha valaki látta az együttest 2006-ban a soproni VOLT Fesztiválon, vagy majd egy évvel később volt szerencséje a Pecsa szabadtéri színpadán a Return To Wild turné keretében elővezetett produkciójához, akkor majdnem ugyanazt kapja vissza ezen a korongon.

Merthogy azok a koncertek is meglehetősen rövidek voltak (Pecsa este tíz, csendrendelet, katasztrófa!), meg ez is. Mondjuk ez legalább tartogat 17 számot. A koncertet 2006 november 13-án rögzítették a new yorki Irwing Plazaban. A bulinak végig hamisítatlan klubkoncert jellege van, ami nyílván a hely nem túl hatalmas méretéből is adódik. Lehetnek vagy kétezren, de a becslés sosem volt az erősségem, úgyhogy lehet, hogy annyian se.

Ettől függetlenül ez egy zsír kis koncert, meg attól is, hogy a rögzítéséhez használtak vagy három kamerát. A dvd-n extrák nincsenek, úgyhogy senki ne keressen rajta életrajzi adalékokat. Ha valaki birtokolja a 2002-ben megjelent Music Without Fear dvd-t, akkor annak azért összehasonlítási alapként megsúgom, hogy ez minőségre még olyan sincs, aztán azt is sokan kritizálták.

Nadehát! A The Cultot azért szeretjük mert széles terpesz, rákenroll, léggitár meg miegymás. Azt meg megkapjuk a közel másfél órában. A most is aktuális felállásban – Ian astbury ének, Billy Duffy gitár, Mike Dimkitch gitár, Chris Wyse basszus és John Tempesta dob – játszó csapat főként a régi korszak dalaira koncentrál, mindösszesen a Ceremony-s Wonderland és a Beyond-os Rise képviseli a későbbi érát. Bár ezek se éppen az új korszak dalai.

A többi is mind hibátlan ezen kár is lenne vitatkozni: Lil' Devil, Sweet Soul Sister, Electric Ocean, The Witch, Spirit Walker, The Revolution, Rain, The Phoenix, Edie, Fire Woman, Peace Dog, Wildflower, Love Removal Mmachine, Nirvana, She Sells Senctuary. Aztán fel is soroltam a setlistet. Astbury hangja - bár egy kicsit kopottabb – még mindig nagyon király, Billy Duffy über faszákat penget, a többiek meg jól alapoznak, különösen Tempesta nyújt a dobok mögött kiemelkedőt.
Azért azt sajnálom, hogy megint nincs Wild Hearted Son, de úgy látszik az már sohasem lesz.

A The Cult az új nagylemez megjelenése óta folyamatosan turnézik. Egy hosszabb amerikai turnét követően a szigetországban majd újra Észak-Amerikában lépnek fel. Aztán minden bizonnyal Európa következik. Ha már így belelendültek még az is elképzelhető, hogy három éven belül harmadszor is tiszteletüket teszik nálunk.


Addig is aki nem bírja The Cult nélkül az szerezze be ezt az anyagot, mert azt a szintet bőven megüti, hogy otthon csutkára lehessen tekerni a hangerőt. Dalok tízes, körítés hatos. Összeadva, osztva kettővel. Az annyi mint ...

8/10

Ez itt a Spiritwalker a NYC '06 DVD-ről:


U2: PopMart - DVD ismertető

A tavalyi év utolsó harmadában jelent meg a U2 PopMart című DVD kiadványa, címéhez méltó giccses-fényes-csilli-villi csomagolásban.

Vizuális orgazmus

A 90-es években a U2 a zene mellett a látvánnyal is el szerette volna kápráztatni a rajongóit, így születtek meg a Zoo TV majd a Pop Mart turné monumentális díszletei. Ezen a koncertfilmen értelem szerűen az utóbbi, a terjedő műanyag-kultúra és az ész nélküli vásárlási láz ellen protestáló U2 és a hatalmas színpad a főszereplő, melyet egy hamburgergyártó emblémájára kísértetiesen hasonlító, bolíves "M" betű ural.

Technománia

A Pop Mart turnét jó pár évvel megelőzte a Zooropa című album kiadása, amely a Zoo TV turné közben(!) készült el, valamint az 1997-es Pop, amelyek sok rajongó számára máig a U2 legrosszabb produktumainak számítanak, gyakorlatilag egyként a The Joshua Tree ellenpárjának tekinthetők. Magam is nehezen barátkoztam meg ezzekkel a lemezekkel.
Igazából még mindig azt gondolom, hogy a Zooropa kiadása teljes értékű sorlemezként egy elkapkodott, átgondolatlan  lépés volt tőlük az Actung Baby sikere után. Jobb lett volna néhány erős dallal EP hosszúságban kiadni ahogy eredetileg tervezték is, de kicsit talán megrészegültek a hatalmas siker láttán, amit az Achtung Baby forradalmi zenei újításai hoztak (az AB majdnem megismételte a The Joshua Tree sikerét) és átestek a ló másik oldalára - már ami az elektronikus effektekkel való kísérletezgetést illeti. Még szerencse, hogy a Pop album után erre ők is rájöttek. Ettől függetlenül mindkét lemez - nyilvánvalóan az Achtung Baby farvizén evezve - hihetetlenül nagy siker lett ahhoz képest, hogy nem sikerültek jól. Igazából zeneileg tényleg csak néhány dal érdemli meg a kiemelést ebből a korszakból, amelyek valóban jók attól függetlenül, hogy az alapok és Edge gitárjátéka agyon van effektezve bennük: ilyen a Discotheque, a Dirty Day, a Last Night On Earth, a Please és a Gone.  Ezek a Dirty Day kivételével szerepelnek is a DVD-n,  a  Discotheque amit első ráadásként egy hatalmas motorizált citromból kiszállva nyomnak a publikum kellős közepébe nyúló kisszínpadon, kimondottan élvezetes; Edge itt egy kicsit visszaveszi a hatalmat az elektronika felett és kellemes, zöngés riffekkel örvendeztet meg mindenkit.

Vissza a gyökerekhez

A Pop Mart turné, habár még mindig az újonnan felfedezett, poposabb, elektronikával, mesterséges effektekkel sűrűn megtámogatott zenei világot tárja a rajongók elé, mégis az Achtung Baby - Zooropa - Pop korszak lezárásának tekinthető, ugyanis ezeken a koncerteken kezdenek el egyre gyakrabban visszanyúlni a régi legendás, Joshua előtti U2 dalok felé (pl. Sunday Bloody Sunday, New Years Day, I Will Follow, Pride), melyek közül a DVD-n is hallható/látható nem is egy. Ha másért nem is, ezek miatt a dalok miatt érdemes megnézni a koncertet, hogy szem- és fültanúi lehessünk annak, hogy mennyire jól szólnak ezek régi-régi dalok mega-hangfalakra felturbózva.

Szóval nem gondolom, hogy ez az 1998-ban datálódott, Mexico City-ben rögzített koncert és az egész Pop Mart turné a U2 egyik legnagyobb húzása, de azt mondhatom, hogy semmivel sem nyújt kevesebb élményt, mint az eddigi bármelyik koncertkiadványuk.

Extrák


Kétféle változat szerezhető be a kiadványból: egy- és kétlemezes. Az egylemezes változat azoknak, akik csak magára a koncertre kíváncsiak, a kételemzes  változat pedig a magamfajta fanatikoknak sok-sok extra néznivalóval. Az extra lemezen van még 27 percnyi ráadás a rotterdami,  18 perc az edmontoni koncertből, két egyedi videoklip-verzió (Last Night On Earth - First night In Hell, Staring At The Sun - Miami Version) és rejtett bónuszként a Please egy másik koncertfelvétele valamint különféle számítógépes kiegészítők (képernyővédők, háttérképek). Ezen kívül néhány rövid dokumentumfilmet is  kapunk a pénzünkért, amelyek megtekintése után abszolút beavatottként érezhetjük magunkat, hiszen láthatjuk, hogy készült a Last Night On Earth videoklipje, hogy milyen logisztikai problémákkal kellett megküzeni egy háború sújtotta vidéken, útban Szarajevó felé, hogy a hatalmas citrom hogy működik és végül megtekinthetjük Edge harmincvalahány gitárból álló arzenálját és temérdek effektkapcsolóját, amiket szorgalmasan taposgat pengetés közben (egészen elképesztő, hogy mennyit dolgozik ez az ember egy-egy koncert alatt!). Nem is sikerült lenyúlni a The Edge - hangzást eddig senkinek, he-he!

Konklúzió: gyűjteménybe való a sydney-i Zoo TV koncert mellé!

SCORPIONS – Live At Wacken Open Air 2006 (DVD)

Előrebocsátom, nem tudok nem elfogult lenni. Történt, hogy 1986 februárjában a családi Tesla lemezjátszóban a Neoton Famíliát a Scorpions World Wide Live című dupla koncertalbuma váltotta (!), örökre száműzve onnan a populárisabb zenéket. Az addigi „Nyisd ki a szobaajtót, hadd halljuk mi is!” szülői mondatok átmentek a „Csukd be, mert megsüketülök!” kiáltásokba. Szóval így kezdődött a hard rock és heavymetal zenékkel történő ismerkedésem, de elfogultságom némileg talán megbocsátható. 
 
A 2006 augusztusában a magát Európa legnagyobb heavymetal fesztiváljává kinövő Wackenben 60.000 néző előtt felvett 139 perces koncertanyag a zenekar pályafutásának esszenciáját adja, legalábbis a rajongók szerint, hiszen a banda honlapján ők szavazhatták meg a tracklist nagyrészét. A koncerten fellépett az együttessel Uli Jon Roth, Michael Schenker és Hermann Rarebell, vagyis azok a zenészek, akik ugyan ma már nem az együttes tagjai, de hosszabb-rövidebb ideig tevékenyen részt vállaltak a zenekar közel negyven éve tartó sikereiben.     
 
Aki a Scorpions melodikusabb dalait ismeri csak, az ne ezen a koncerten keresgélje őket. A Holiday és a Still Lovong You a két kivétel, de ezek alapvetések, úgy hogy itt a helyük.
 

 
Mindebből adódik, hogy a DVD-vel azok járnak jól, akik a német csapat karcosabb oldalát kedvelik. A lemez nagy részét a 80-as évekbeli, illetve 90-es évek eleji dalok alkotják, de azért a rajongók nem feledkeztek meg a Scorps 70-es éveiről sem, hiszen a Uli Jon Roth és Michael Schenker nevével fémjelzett éra legjobb dalait, mint a Pictured Life, a We'll Burn The Sky, a Lovedrive, az Another Piece Of Meat, vagy a zseniális Coast To Coast – melyhez hasonlót talán csak a Metallica alkotott az 1986-os Orionnal – azért beválasztották a programba.
 
Ezek után a koncertet nem is lehet más jelzővel illetni, mint azzal, hogy fantasztikus. Szinte hihetetlen, hogy Klaus Meine és Rudolf Schenker közel 60 évesen mit művel a színpadon. Meine hangja mit sem kopott, a Speedy's Comingban akkorát énekel, hogy leesett az állam – bár azt nem akarom elhinni, hogy utólag egy picit sem kozmetikáztak rajta –, Schenker pedig fel-alá rohangál két órán keresztül, ami feltétlenül jó kondira vall. Matthias Jabs meg méltán a világ egyik legjobb szóló gitárosa; a The Zoo-ban az a szájgitár még mindig nagyon ott van a szeren.
 

 
 
A publikum – melyben fiatalok és idősebbek egyaránt képviseltetik magukat – láthatóan élvezi a koncertet, s a zenekar hálás ezért: van közönségénekeltetés, és Meine kis túlzással három mázsa dobverőt dobál a nézőtérre. A két ráadásblokk végén egy óriás robotskorpió lépdel elő a három méter magasan elhelyezett dobcucc alól, hogy felvezesse az utolsó nótát, az elmaradhatatlan Rock You Like A Hurricane-t.
 
Biztos vagyok benne, hogy a még mindig aktív Scorpionstól sok albumot már nem várhatunk, ezért becsüljük meg ezt a kiadványt, mert pátosz vagy sem, ez a koncert is ékes bizonyítéka, hogy nagybetűkkel írták be magukat a rockzene aranykönyvébe.
 

 
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum