A minap eszembe ötlött, hogy mennyi rossz filmet mentett meg a jó soundtrack, sőt mi több, tett kultikussá vagy adott esetben túlnőve a mozin, vált saját jogán alapművé. Ezen felbuzdulva ragadtam billentyűzetet, hogy tovább rontva a szememet (és a hallásom) összeszedjek nektek néhány olyan filmet és filmzenét ami megfelel a fenti kritériumoknak, persze a Rockstation szellemiségéhez méltóan (szóval a Grease rajongók ne is olvassanak tovább).

Járt utat járatlanért el ne hagyj, tartja a mondás, ám még a legkövetkezetesebb zenészt is megcsapja néha napján a változás szele, ami végül arra sarkallja, hogy új elemekkel színesítse a repertoárt vagy akár homlokegyenest valami mást csináljon.

Az ékes német nyelven elropogtatott indusztriál metált nem a Rammstein találta ki, bár vitathatatlanul ők a legismertebbek a zsáner zenekarai közül, ám korántsem az egyetlenek.

A Csillagok háborújából megtanulhattuk, hogy mindig ketten vannak: egy mester és egy tanítvány. A stoner / desert rock szintérre is igaz ez az állítás és bár sokan gondolnák, hogy Josh Homme jelenleg a sivatag királya (királynője) ez koránt sincs így, mert van valaki aki előtt a Ginger Elvis is fejet hajt. 

Nyakunkon a nyár és ilyenkor bizony a legkeményebb rocker szívéről is leolvad a jégpáncél pár hónap erejéig. A jó idő beköszöntével szabad nyitni a könnyedebb műfajok felé, mert bár nyilvánvalóan funeral doomra is lehet strandolni, az mégsem arra való. Van azonban egy műfaj (nem a kalipunk), ami tökéletesen megfelel a célnak, sőt mi több erre lett kitalálva. Elő a strandlepedővel, meg a naptejjel és ismerkedjünk meg a surf rockkal a változatosság kedvéért ezúttal ábécé sorrendben.

Vannak a kőbe vésett klasszikusok, melyeknek bérelt helyük van mindenféle all time toplistán (Nevermind, Sgt. Pepper, London Calling és társai), meg vannak a titkos favoritok, melyek minőségben hozzák a szintet, de ilyen-olyan okból kifolyólag valahogy nem kerültek soha igazán reflektorfénybe.

Folytatódik divat-történeti kirándulásunk a fémzene tanösvényén, amit az első részhez hasonlóan (amit ITT olvashattok) felületes módon, pusztán a külsőségek által vezetve taposunk végig acélbetétes bakancsunkban. 

Ahogy annak idején a Neurotic is megénekelte, a rock'n'roll az nem egy tánc. De nem is csak zene, vagy szex, meg drogok,  hanem jó adag póz, mert bizony a lázadásnak a külsőségekben is meg kell mutatkoznia.

Egy régi-régi klasszikus a LED ZEP Kashmírja, amit minden fiatal, kezdő rockrajongónak meg kell ismernie (Figyelem! Akinek inge, vegye magára...) és ami megszületése óta   sok-sok rockzenésznek nyújtott inspirációt. Az egyik legbizsergetőbb dal, amit valaha hallottam. rockzene kategóriában - pedig hallottam már néhányat.  Itt az eredeti videó teljes (9 perces) hosszban.
 

Jaj, az a vezetőriff, de nagyon ott van!  Nagyon jó minőségű anyagokat szívhattak akkoriban... :)

Még most is nagyon jó érzéssel gondolok vissza arra az évre, amikor először találkoztam a Queen zenéjével. Tulajdonképpen nekik köszönhető, hogy az akkori, éppen a "merre tovább?" kérdéssel küszködő zenei érdeklődésem végérvényesen a rockzene irányába fordult. 

Nosztalgiázós rovatunkban most egy nagyon nagy klasszikust ajánlok a figyelmetekbe. A Bohemian Rhapsody a QUEEN 1975(!) -ös A Night At The Opera című nagylemezén volt hallható és azt hiszem kétség nélkül állíthatom és bizonyára sokan egyetértenek velem, az egyik legjobb dal, amit ember valaha összehozott a földön.

Hangulatok, érzelmek olyan skáláját fogja át, amit elhordozni nem könnyű, Freddie szuggesztív előadásmódja és Brian May gitárjátéka feledhetetlen. Az áriázás utáni riffek valami eszméletlenek és indezt már 1975-ben tudta a nyújtani a Queen, érzésem szerint már akkor évekkel a koruk előtt jártak a művészetükben, utat mutatva sok-sok követőnek.

Ahogy az angol mondja egyszerűen és tömören: a great song.

A kanadai TRIUMPH nevű csapat 1975-ben kezdte aktív rockzenei pályáját. Az indulás után egészen népszerűek lettek, a 80-as évek egyik jól ismert rockbandájaként tartották számon Észak-Amerikában a csapatot, habár a kritikusok sokat gyepálták őket; a Rolling Stone egyszerűen "az arctalan banda"-ként utalt rájuk. A 90 években a szekér már nem szaladt annyira, ami nem is csoda, hiszen az old school rockot akkoriban sokkal érdekesebb zenék szorították háttérbe. Gil Moore, az egyik alapítótag a Triumph stílusát az Emerson Lake and Palmers és a The Who keresztezéseként definiálta, ezen kívül a zeneszerző gitáros Rik Emmett progresszív stílus iránti szeretete is éppúgy visszaköszön a zenéjükben, mint a klasszikus gitárzene iránti érdeklődése. 

Néha-néha elüldögélek a VH1 Rocks című műsor előtt és ámulok-bámulok, hogy milyen jó dolgokat tudnak előásni az archívumukból.

Itt van például a Thunder Gimme Some Lovin' című slágere 1990-ből (Back Street Symphony album). Nagyon jó kis rokkandrolla hatalmas Marshall erősítőfalakkal, tengerparttal, baywatch-lányokkal. Igazi csemege a fülnek és a (férfi)szemnek egyaránt.