Amikor pár napja kiderült, hogy a FEZEN főzenekara mégsem az ír Therapy lesz, hanem a Paradise Lost, kicsit körülnéztem a neten, miről is maradnak le a rajongók. Nos az elmúlt tíz  évben szerintem Andy Cairns és csapata maga sem tudta, melyik a helyes irány. Szürke albumok sorát sikerült megjelentetni, melyekből idén a Crooked Timber volt a soros (Rock STATION kritika: Nem elég hatásos terápia : Therapy? - Crooked Timber). De a háromtagú banda produkált igencsak szép éveket pályája elején. Az 1994-ben megjelent Troblegum című lemez akár összes dalát belerakhatnánk ebbe a rovatba, de mi a Screamager mellett döntöttünk. Ezért szerettük a csapatot és úgy néz ki ez nem jön már soha vissza. 

Bár Dave „Megadave” Mustaine nem egy könnyen szerethető manus (szerinte a Metallica-ból való nagyon korai távozása is úgy történt, hogy kirúgta a többieket és nem fordítva), azt ne vegyük el tőle, hogy a Megadeth névre keresztelt bandájával 1985 óta minőségi metál lemezeket dob a piacra, ha nem is Metallica méretű sikerrel. A szakma szerint pályafutásuk csúcsa az 1990-ban kiadott Rust In Peace. Tény, hogy aki szereti a technikás trash metált, itt aztán kedvére lubickolhat, de én személy szerint a következőként kiadott két albumot az 1992-es Countdown to Extinction-t és az 1994-ben kiadott Youthanasia-t szeretem tőlük. Megadave persze a 90-es évek közepe óta is szorgalmasan gyártja a lemezeket, igaz ma már egyre kisebb sikerrel. A banda új lemeze éppen idén fog megjelenni, úgyhogy arra gondoltam egy kis nosztalgiázás sosem árt. Ez itt a Symphony Of Destruction '92-ből.
 

A minap a VH1-re kapcsoltam és a Final Countdown Rock Top 50 című műsor éppen 47. helyezettnél tartott. Ez úgy este hat tájban lehetett. Fél tizenegykor úgy álltam fel az első helyezett klip (Nirvana – Smells Like Teen Spirit) megtekintése után, hogy fogalmam sincs miért hagytuk abba – igaz csak ideiglenesen – Rock/Metal himnuszok rovatunkat.  

A huszadik jubileumi részbe egy olyan zenekart választottam, melyet gitárosa Josh Homme az általam is az egekbe magasztalt Kyuss felbomlása után alapított 1996-ban. Első lemezük két év múlva érkezett és bár jó zenét rejtett valahogy nagy port nem vert fel.  A 2000-ben megjelent Rated R azonban a Feel Good Hit Of The Summer című nóta "nicotine, valium, vicodine, marijuana, ecstasy and alcohol" sorának köszönhetően elég nagy média felhajtást kapott és a zenekar egyből a népszerű előadók között találta magát. Az igazán nagy sikert azonban a Songs For The Deaf című album hozta meg 2002-ben, közel egymilliót adtak el belőle. 

A következő két lemezen aztán kicsit alterosabb vagy ha úgy könnyebb, kevésbé direkt zenét hallhatunk tőlük. Nálam a Lullabies To Paralize és az Era Vulgaris sem ütött már akkorát, de a banda sikere töretlen maradt. Többször jelölték őket Grammy-díjra és olyan vendégelőadókkal játszottak lemezeiken, mint Dave Grohl (Foo Fighters, Nirvana), Mark  Lanegan és Billy Gibbons (ZZ Top).

Mivel én a harmadik lemezig voltam igazán nagy rajongója a csapatnak, nótát is erről az albumról választottam, bár a választás eléggé kézenfekvő volt, hiszen a Go With The Flow  minden idők legjobb QOTSA dala.    

Hogy Rob Halford a Judas Priest-ből az általam is a legjobbnak tartott Painkiller című lemez turnéja után, miért szállt ki, azt talán csak ő maga tudja. 1993-ban megalakította a Priest-nél pár fokkal keményebb zenét játszó Fight névre hallgató zenekarát, mellyel 1995-ig két lemezt és egy félig koncert, félig indusztriális mixekkel megjelenő EP-t adott ki. 

A Fight név alatt megjelent két sorlemez közül egyértelműen az első a meghatározó, mely War Of Words címmel látott napvilágot 1993 végén. Az album mai szemmel nézve is jó kis ütős zenét rejtett - ronggyá is hallgattuk akkoriban rendesen - de mégsem lett túl sikeres. 1994-ben a Mutations EP-vel jött a folytatás, amely indusztriális megközelítésével lényegében előre vetítette az 1995 elején megjelent A Small Deadly Space hangzásvilágát. Ez az album a keményebb és direktebb hangzás, valamint a szintetikus, kicsit száraz megszólalás között egyensúlyozott kevés sikerrel, így a bandának röviddel ezután kampec is lett. A War Of Words viszont feljogosítja Rob bátyót arra, hogy valamelyik dallal ebben a rovatban szerepeljen, az pedig legyen a Nailed To The Gun.  (Kattints a videóhoz.)     

Az együttes 1980-ban alakult Los Angelesben Greg Griffin énekes és Brett Gurewitz gitáros vezetésével, aki később létrehozta a híres Epitaph Records-ot is. Punk-rock-ként kezdték, de aztán zenéjükbe egy kis pszihedeliát is csempésztek, amit a rajongók nem  fogadtak kitörő lelkesedéssel. A banda így mielőtt bármilyen ismertségre szert tehetett volna el is tűnt, majd 1986-ban újjáalakult és immár az irányvonal is maradt a punk. Első igazi lemezüket Suffer címmel 1988-ban jelentettek meg. A dalok szövegei erős politikai töltettel bírtak mindig is, amely napjainkra sem változott. Legsikeresebb korszakukat a 1990-es évek eleje hozta, ekkor adták ki  Against The Grain (1990), Generator (1992),  Recipe For Hate (1993), Stranger Than Fiction (1994), The Gray Race (1996) című lemezeiket. A mai napig szorgalmasan dolgoznak – ezidáig utolsó lemezük 2007-ben jelent meg New Maps Of Hell címmel - és rengeteg zenekarra voltak hatással, sajnos azonban ők maguk sosem váltak világsztárra. A rovatba egy olyan dalt választottam tőlük, amely több lemezükön is megjelent és talán a legnagyobb slágerük. Ez a 21 st Century Digital Boy.  (Katt a videohoz...) 

Az együttes 1989-ben alakult és első lemezük 1991-ben jelent meg Strap It On címmel. Nagy feltűnést a korong nem okozott, de legalább a névjegy letétele megtörtént. Alig egy évvel később azonban jött a nagy dobás, a Meantime. Igazából a zenekart ez az album emelte a kultikus kategóriába. Page Hamilton jellegzetes monoriffjei a mélyre hangolt gitárokkal együtt egyfajta védjegyévé váltak az együttesnek. Bár az 1994-ben kiadott Betty  a zenekar legsikeresebb albuma, ez már korántsem volt olyan összeszedett, mint elődje.  

1997-ben a zenekar az Aftertaste című albummal próbált tovább lépni, de elég felemás lett a végeredmény és sem a rajongók sem a szakma nem fogadta kitörő lelkesedéssel az albumot, oszlás is lett a vége. Hamilton 2004-ben új társakkal indította újra a bandát, de a Size Matters címre keresztelt új lemez sok vizet nem zavart, viszont a 2006-ban kiadott Monochrome a nagyon is jól sikerült alkotások közé tartozik. Dalt az általam is legjobbnak tartott 1992-es lemezről választottam. Ez az In The Meantime. Most többször meghallgatva legalább féltucat banda lopta el valamelyik riffjét.   (Katt a videóhoz.)

A 1986-ban New-York-ban alakult Prong eleinte a crossover elemekkel teleszőtt thrash metálban utazott, majd a 94-es Cleansing-en már indusztriál elemek is felütötték a fejüket, de maradtak a Pantera -rokon riffek is. Ez után a Tommy Victor gitáros/énekes vezette csapat elkészítette a Rude Awakening című lemezt, ami még jól sikerült, de a megérdemelt sikerek valahogy nem jöttek, így banda szépen beleállt a földbe. 2003-ban aztán újból jelentkeztek a Scorpio Rising című albummal, ami megint csak bukás volt. Tommy Victor azonban nem adta fel és 2007-ben jött a következő album, de a Power Of The Damager sem sikerült úgy, ahogy a fénykor lemezei. Igazából dalt választani nem volt nehéz, hiszen a Snap Your Fingers Snap Your Neck a banda legnagyobb dobása, talán már sohasem írnak ekkora nótát.

Az 1980-as évek elején San Francisco-ban alakult együttes kétségtelenül a rockzene egyik legegyedibb képviselője volt. Stílusukra nagyban hatott a heavy metal a rap és a funky, de pályájuk végén már sok egyéb irányzat is. Sikertörténetük 1988-ban kezdődött Mike Patton énekes belépésével és a The Real Thing című lemezzel. Logikus választás lett volna erről az Epic, de mégsem ez lesz a megoldás. Bár a kritikusok szerint az ezt követő Angel Dust az együttes legjobb lemeze, mégis az azt követő King For A Day, Fool For A Lifetime című lemezről választottunk, mégpedig a Digging The Grave című klasszikust. Ehhez a számhoz ráadásul szép emlékek is fűznek minket, hiszen Saabival jókat zúztunk rá a PECSA szabadtéri színpada előtt. Bár az együttes 1998-ban feloszlott mostanában keringenek pletykák valamiféle újjáalakulásról. Hát úgy legyen!

Glenn Danzig a saját nevére keresztelt bandát 1987-ben hívta életre, miután kiszállt a Samhain nevű együttesből. Előtte a The Misfits nevű kultikus brigádot erősítette. Glenn bátyót sokan „Elvis sötét, gonosz reinkarnációja” címkével aggatták fel, amibe némi igazság szorult, hiszen bár egy csöppet mélyebb tónusban énekel, azért kétségtelen, hogy  tanult a királytól. Kevés ilyen jó torkú énekest hallottam rajta kívül, talán Astbury (The Cult), és Chris Cornell (ex-Soundgarden) felveszi vele a versenyt. 

Az angliai Bradford-ban Southern Death Cult-ként kezdő banda hamar The Cult-ra egyszerűsítette nevét és 1984-ben adta ki első lemezét Dreamtime címmel. A kezdetben alteros, kevésbé rockos hangzás aztán később karcosabbá vált. Két zseniális lemez után (Love, Electric) turnéra az akkor még nevesincs Guns 'N Roses-t vitték magukkal.

Bár az előbb említett két lemezről is számtalan nótát lehetne tenni ebbe a rovatba, én mégis az 1989-ben  Bob Rock producelte Sonic Temple című igazi klasszikusról választottam dalt, ami pedig nem más, mint a Fire Woman.

Rock/Metal himnuszok sorozatunk idei utolsó részéhez érkeztünk. A Los Angeles-ben 1990-ben alakult Tool kétségtelenül az egyik legkülönlegesebb rockzenét játszó banda a földgolyón. Lehet utálni, meg fikázni őket, de ilyen zenéből millió számra lemezeket eladni nem piskóta dolog. Én a 2001-ben kiadott Lateralus című remekművel ismertem meg őket, de mindegyik lemezük igazi remekmű. Védjegyszerű klipjeik pedig élményszámba mennek. Nehéz is volt a választás, de aztán döntöttem: Parabola    
 
 

Az amerikai Static-X évek óta ontja magából a minőségi modern-indusztriál metált.  Lemezeik mindig állandó minőséget képviselnek, viszont az igazi nagy áttörés valahogy sohasem sikerült nekik, sem a tengerentúlon, sem máshol. Pedig.... pedig rengeteg filmhez adtak dalt, évekig jó formán nem volt valamire való kaszabolós, robbantós, szörny-zombis film anélkül, hogy legalább egy betétdal erejéig ne lett volna benne Static-X. Az igazi nagy durranást szerintem 2003-ban követték el. Ekkor jelent meg a Shadow Zone című lemezük, amely szerény véleményem szerint köröket ver a modern metal legtöbb élcsapatára, de a dallamosabb megközelítés sem hozta meg a várva várt hatalmas sikert.   Később aztán visszatértek az egyszerűbb minimálriffekre és rideg gépi hangokra építő betonozásra és azóta is szorgalmasan dolgoznak. Dalt természetesen a fentebb említett lemezről választottam, ez a The Only. 

A csapat nevét egy kis német város Ramstein-Miesenbach-ról kapta, melynek amerikai haditámaszpontján 1988-ban egy légi-bemutatón három olasz vadászgép csattant egymásnak 70 néző halálát okozva ezzel. Kezdetben zenéjük „más” riffjeinek technós megbolondításából állt, de az kétségtelen, hogy szép lassan germánhonból kifele is egyre  népszerűbbek lettek köszönhetően rendkívül látványos színpadi munkájuknak. Ma már teljesen világsztár kategóriát képviselnek, és a Mutter című lemez óta minden lemezük legalább kétszeres platina. A csapat jelenleg új lemezén dolgozik, aminek épp ideje volt már. Dalt is az igazi áttörést hozó Mutter-ról választottunk, ráadásul olyat, ami vizuálisan sem semmi. Tehát Links 2-3-4.  
 
 

Na emberek, most a rovat klasszikus metál része következik! Mivel ebben az évben a heavy metal világából érkező monstre hírek legalább fele az Iron Maiden világkörüli turnéjával volt kapcsolatos, ezért amolyan lecsengésképpen Rock/Metal himnuszok rovatunk is megemlékezik a méltán világhírű zenekarról. Itt aztán lehetne válogatni a dalok közül, hogy melyik kerüljön ide, de a választás most személyes élményen alapul. Mivel gyerekként a rádió „A Heavy Metal Kedvelőinek” című műsorában halottam először az Iron Maiden-t, mégpedig a Seventh Son Of A Seventh Son című albumot, így a választás kézenfekvő: Can I Play With Madness.  
 
 

Ha már Saabi barátommal tiszteletünket tesszük e hét péntekjén a Monster Magnet Wigwam-beli koncertjén, azt gondoltam essen ebben a rovatban is pár szó róluk. Megjárták a hadak útját az kétségtelen. Egy állandóság van csak: Dave Wyndorf éneke-gitáros még mindig itt van és túl az ötvenen sem áll le. Bár a 4 Way Diablo című tavalyi lemezük nem a zenekar pályafutásának csúcsa azért korábban írtak jó pár fogós stoner-space-hard rock nótát. Kézenfekvő lenne, hogy alant a Space Lord szólaljon meg, de nem az fog, hanem a Negasonic Teenege Warhead a Dopes To Infinity című klasszikus lemezről.

A minden idők egyik leggyorsabb felemelkedését produkáló californiai banda 1994-ben adta ki első lemezét, de igazából a kettes Life Is Peachy-vel robbantottak nagyot. Az általuk alkalmazott hangzást több csapat nyúlta aztán előszeretettel (ld. Sepultura – Roots). Később a nu metal vagy minek is nevezzem vezető zenekara lettek és ugyan ma már nem minden esetben készítenek tökéletes lemezeket az kétségtelen, hogy a rock történelemkönyvébe így is beírták a nevüket. Dalt is az igazi sikerkorszakból választottam, ráadásul a klip is klafa: ez itt a Freak On A Leash. 
 
 

Amikor a 80-as évek közepén a családi lemezjátszóra már nem kerültek fel a Szűcs Judit és Neoton Família lemezek az nagyjából a német Scorpions-nak volt köszönhető. Tudom, hogy sokan nem csípik őket, de megnyugtatok mindenkit nem csak Wind Of Change típusú ömlengéseket írtak tonna számra, bár kétségtelen, hogy sok lírai jött ki a kezük alól. Ha már végre valami igazán klasszikust választottam a sorozat következő részébe, lehetett volna az az igazi sikerkorszakukból a 80-as évekből, de inkább ugrottam egy évtizedet vissza, mert ott is igen kiváló zenék születtek Scorpions név alatt. Szóval következzék az 1974-es Fly To The Rainbow egyik örök klasszikusa a Speedy's Coming.
 

Az iowai Des Moines-ből származó Slipknot szép lassan megkerülhetetlen tényező lett a nemzetközi metál életben. Lemezeik ma már több százezres példányszámban kelnek el. Lehet erre a kilenc emberre azt mondani, ha annak idején nem ezekkel az idióta maszkokkal léptek volna elő a semmiből, akkor ma sehol sem lennének. Azt mondom pici igazság van is ezekben a szavakban, de én úgy pontosítanék, lehet hogy nem itt tartanának, mert az általuk kreált zene minőségét azt hiszem nehéz megkérdőjelezni. Aki pedig az alább látható Wait And Bleed című nótára azt mondja, hogy csak a maszkok miatt jó, az menjen kapálni.

A New Yorki Queensben 1986-ban alakult Sick Of It All jó pár – egészen pontosan nyolc – nagylemezt – szabadított a világra. A kiváló HC brigád igazából sokkal több elismerést érdemelt volna, mint a mit kapott, de a szintén kiváló Biohazard a képzeletbeli hc pálmát elorozta előlük. Jelenleg új nagy lemezükön dolgoznak a fiúk. Sok jó nótát írtak, de ezek közül kétségtelenül kiemelkedik a Scratch The Surface című örök klasszikus. Mindenkinek jó headbanget!     
 

A svéd Shotgun Messiah alapvetően glam/rock műfajban utazott a 80-as évek végén és a a kilencvenes évek legelején. Aztán a banda oszlásnak indult, de Tim Skold (később Marylin Manson) nem adta fel és 1993-ban a banda maradék része előhozakodott egy olyan lemezzel, amit ma is az elektro-indusztriál zenék egyik alapműveként szokás emlegetni. Violent New Breed címre hallgatott és sajnos nem lett folytatása sohasem. Íme a címadó nóta klipje.