Hirdetési felület

dcd_anastasis_2012.jpgBlogunk hasábjain néhány nappal ezelőtt olvashattatok egy beharangozót a DCD őszi turnéjáról, hogy ennek keretében Budapesten is fellépnek, 2012. október 17-én. A turné apropója, hogy a tavalyi újjáalakulás örömére 16 után új albummal jelentkeztek. Az Anastasis címmel (amely görögül annyit tesz: újjászületés) megjelent kiadvány augusztus 9-e óta kapható. A közel keleti, kelta és a világ még számos kultúrájának jellegzetes zenei világát egybegyúró duó munkásságát személy szerint nem igazán ismertem korábban. Ez köszönhető annak, hogy „világzenét” ez eddig nem igazán hallgattam. Persze ettől még kíváncsi voltam, hogy mit hagytam ki.

tovább »



the_aphotic_season.jpgNagyjából két hónapja figyel a postaládámban egy levél, amiben egy bizonyos October Sky nevű zenekarra hívja fel a figyelmemet a zenekar mellett dolgozó promóter hölgy. A mellékelt anyagban azt olvasom, hogy odaát, Kanadában rengeteget játsszák a rádiók a csapat dalait és jó pár díjat már be is zsebeltek és nem mellesleg nagy kedvencek arra. Biztos így van, én elhiszem. Legújabb kiadványuk – ami már a második a sorban – a The Aphotic Season névre hallgat. A beharangozóban egy dark rock és ambient keverékéről beszéltek, így gondoltam nem igazán illik majd bele eme blog profiljába, de hát van nekünk egy RS Light rovatunk, oda elfér. 

tovább »



Matchbox Twenty North.jpgKishazánkban valószínűleg a Matchbox Twenty neve egyet jelent Rob Thomas-szal, akit a legtöbben csak úgy ismernek, mint azt a pasit, aki Carlos Santana Smooth című megaslágerét énekelte. Nos Rob Thomas és a Matchbox Twenty odaát már azelőtt is világsztár volt, az előbb említettek csak egy lapáttal tettek erre.

A zenekar már első albumával, az 1996-os Yourself Or Someone Like You-val beírta magát a modern pop-rock legnépszerűbb és legtehetségesebb előadói közé.  A következő sorlemezek – a 2000-es Mad Season és a 2002-es More Than You Think You Are - további slágerekkel és többszörös platina eladással tovább szilárdították a csapat pozícióját. Öt Grammy jelölés, négy American Music Award jelölés, és a 2004-es People’s Choice Award elnyerése, mint “A Legjobb Zenekar” - ezek mind bizonyítják a zenekar elismertségét.

tovább »



Nem kis fejtörést okozott eldönteni, vajon van-e hely a Rockstation hasábjain egy olyan zenekar számára, amely egyébként sem kifejezetten headbangelés céljára készíti muzsikáját, de aktuális lemezének beharangozó dalában jó, ha középtájon jelenik meg egyáltalán a gitár, a torzítópedál pedig szinte végig az album folyamán felejtős. Viszont ha azt vesszük alapul, hogy össz-vissz két féle zene létezik; jó zene és yo zene, akkor a Coldplay mindenképpen és vitathatatlanul az előbbi kategóriába tartozik. Ily módon helye van, helye lesz a D.A.D. vagy éppen Iced Earthék mellett. 

Még akkor is, ha az egyébként „alternatív rock” kategóriába sorolt bandának a zenéje most éppen (tovább) habosodott. Hát ennyit a skatulyákról, melyek csak arra jók, hogy az ember el tudja dönteni, egyáltalán hallgatásra méltónak véli-e az adott művet, vagy még arra sem.

tovább »



15
2011. feb
11:08

Egy ikon kiesett: PJ Harvey - Let England Shake

Szerző: RaczUr Címkék: pj harvey

PJ Harvey egy imádnivaló teremtés, akit még azután sem tudok utálni, hogy egy ilyen silány, erőtlen és brit-mániás albummal áldott meg minket, mint a Let England Shake. A Stories From The City, Stories From The Sea egy olyan örökérvényű lemez számomra, amit azóta is szívesen hallgatok, ráadásul a vendég szereplései (pl.: a Desert Sessionsben, vagy Mark Lanegan Bubblegum albumán) szintén veretes presztízst kölcsönöztek Polly Janenek, amit nehezen lehetne lerombolni. Azért ezt most elég nagy erőkkel meg próbálja az angol hölgy.

tovább »



Ahhoz, hogy egyslágeres, ám de mindenki tudatába vastagon beleégő zenekar váljon egy csoportnyi emberből sok szerencse, pénz, jó producer és propaganda érzék kell, na meg egy olyan csöpögős, nyálas szám, amit bárki elénekelhet a zuhany alatt, főzés közben, vagy egy énekes tehetségkutató műsor válogatóján. Na meg egy időgép, hogy visszautazzanak a 90-es évekbe. Tíz olyan zenekar jön most, akik nyugodtszívvel feloszolhattak volna egy szám megírása után, és így cirka három, négy percnyi bazseválással írhatták volna be magukat a rock történelembe. Emlékroham a továbbra kattintva:

tovább »



07
2010. okt
14:44

Egy a sorban: Sting - Symphonicities

Szerző: sunthatneversets Címkék: sting

Sting mostanában kísérletez. Vagy nem is tudom. Legutóbb 2009-ben jelent meg lemeze, de az If On A Winter's Night öt évszázad karácsonyi dalainak gyűjteménye volt tiszta, akusztikus hangszerelésben. Utoljára sorlemeze már nem is tudom mikor jelent meg, hiszen a 2006-ban napvilágot látott Songs From The Labyrinth című albumán pedig a XVI-XVII. századi lantművész-dalszerző, John Dowland szerzeményeit énekelte egy bosnyák lantos, Edin Karamazov kíséretében.

tovább »



29
2010. jún
15:59

Kaki King - Junior

Szerző: RaczUr Címkék: kaki king

Ezt lesd milyen zenét töltöttem!- felkiáltással fogadott egyszer egyik haverom, akinek volt egy olyan időszaka, hogy hülye nevű zenekarok számait szedte le a netről. Így a Fostartály, a Szargyerek, Katéter mellett meglelte Kaki Kinget, tőle pedig egy Happy As A Dead Pig nevezetű számot, ez a dal pedig egy instrumentális, egy szál akusztikus gitárral előadott, iszonyúan fílinges kis pengetés volt. Persze haverom számára a név ütősebb volt, és ez nagy általánosságban is elmondható, ha azt vesszük figyelmbe, hogy néhány youtube-os videó kommentjei közt a sok ”how wonderfull”, „i love this song” mellett fel- feltűnik néhány magyarul íródó, „jó neve van” , és hasonló hozzászólás.

tovább »



Richard Melville Hall, ismertebb nevén Moby érdekes figurája a zenei élet elitjének. Az elit szó az ő esetében akkor is igaz, ha nem tűnik a maistream szülöttjének, mégis slágerlistás dalok sokaságát produkálta az elmúlt másfél évtizedben, igaz - több mint mellékesen - 20 millió lemezt adott el világszerte.  

A 90-es évek második felében láttam az egyik zenetévén egy koncertjét és igencsak megfogott, hogy ez a csóka amellett, hogy alapvetően elektronikus zenében utazik, mindenféle hangszerrel ügyesen bánik, ami nem is csoda, hiszen még punk-rock bandában is játszott, mielőtt főiskolás évei alatt Dj nem vált belőle. A punk-rockot később sem tagadta meg, hiszen az Animal Rights című lemezén hallható zene igencsak eme stílusból merítkezik, bár később jóval táncolhatóbb zenék felé fordult, míg a retro-diszkó hangulatot Hotel című 2005-ös, és a 2007-es Last Night-on próbálta visszahozni a köztudatba. Igaz, ezt már eléggé felemás sikerrel tette. 

tovább »



Minden rockernek van gyenge pontja. Nálam ilyen a norvég A-ha. A fekete bőrszerkó  alól kivillanó rózsaszín férfi tanga talán nagyobb meghökkentést keltene, mint az előbbi kijelentés, de így sem minden rocker hallgat A-ha-t.

Nos nem azt mondom, hogy mindennap felteszem otthon a Take On Me című slágerüket –  tudod, mikor a csaj bemegy a képregénybe -, sőt a korai lemezeik nem is jönnek be annyira. Bár kétségtelenül egy Hounting High And Low, vagy Stay On These Roads, netán egy Crying In The Rain mindig is a zenetörténelem részei lesznek. Persze, ha karrierjük vagy tizenkét évét nem Londonban élik, lehet hogy semmire sem viszik, igaz a kilencvenes évek elején egy hosszabb időre így is befejezték az A-ha történetét.

tovább »



Amikor Lala nevű középiskolás osztálytársammal 88-ban – az anyját, de régen volt – a győri buszvég felé tartottunk elment mellettünk két taknyos általános iskolás. Furcsán bámultak ránk, egyikük azt mondta a másiknak: nézd már depesesek! Na Lalánál ez kiverte a biztosítékot és hirtelen a kölyökre üvöltött: Metálosok kisköcsög, metálosok!

Miután a két bepánikolt gyerek rövid úton menekülőre fogta a dolgot, mondtam a Lalának, hogy: Vazzeg Lala! Háromcenti hosszú, felfelé szárított hajunk van, ráadásul mintha egy  láncfűrésszel vízszintesen hirtelen elvágták volna. Rajtad és rajtam sincs semmi metálos cucc, még részeg se vagy vazzeg. Persze, hogy úgy nézünk ki, mint a depesesek.

Lala miután konstatálta, hogy depesesek lettünk, levágatta azt a kevés haját is, én még bírtam egy ideig, de a Depeche Mode csak a két évvel később kiadott Violator-rel ért el engem. Bár mindig is az erősebb muzsikákért rajongtam, valahogy ez a zene mégis megfogott és később az egész életműbe beleástam magam. Noha igazi fanatikká sosem váltam a későbbi lemezeket is beszereztem bár feltétlenül elfogadni a 97-es Ultra-val bezárólag tudtam a zenekart. Persze minden lemezükön van valami amiért lehet szeretni a bandát, viszont tény, hogy lemezről lemezre szűkült az igazán minőségi dalok száma, de  nekem egy közel harminc éve működő zenekarral kapcsolatban ilyen számszerű elvárásaim már nincsenek. A nagy ikonok az évek múlásával mind halványabb albummal jelentkeznek, ezen nincs mit vitatkozni, mint ahogy azzal sem, hogy aki ilyen régóta űzi az ipart az a fennállás első harmadában – legfeljebb felében – kiadja a maga igazán nagy dobásait, aztán valahogy lemezről-lemezre egy kicsit kiég.

tovább »



Igazán rám férne most már egy véres-beles metál lemez, mert mostanában valahogy előtérbe került nálunk az idézőjeles nyáladzás. Mondanom sem kell, hogy Chris Cornell új szólólemeze sem a véres-beles vonalat erősíti. Nyilván tudtam, hogy a grunge korszak koronázatlan királya mire adta a fejét, de aztán a lemez meghallgatása után rájöttem, hogy erre nem lehetett felkészülni. 

tovább »



Bár ez az írás is az RS Light rovatban végzi, ha másban nem is, hozzáállásában az angol The Prodigy mindenképpen belefér abba a skatulyába, amibe a többi zene is, ami nálunk szerepel. Nem vagyok fan club tag – nyilván a nagy slágereket én is ismerem – így aztán sem elvakultsággal, sem utálattal nem vádolhat senki.

A britek elektro világsztárjai voltak már mindenféle zenei stílus meghatározás alanyai. Volt ez már rawe, big beat, drum n' bass, jungle, meg még tököm tudja mi nem. Egy viszont biztos: bár nem az én zeném, nem véletlenül tartanak ott, ahol. Ugyanis ahhoz, hogy világszerte ismert legyél, egy jó adag szerencsén kívül kétségtelenül több kell, legalább tehetség, mert így sehogy sem lehet tizenhatmillió lemezt eladni.

tovább »



Alapvetően rocker beállítottságúként ritkán találok magamnak olyan bandát, amely viszonylag jól tolja az elektro-indusztriál muzsikát. Nem azért, mert nem vagyok táncoslábú gyerek, hanem mert így alakult. Ráadásul szeretem, ha egy kis gitárt azért elővezetnek a dalokban és ilyen zenéből azért nem sok acélos akad. Ilyen talán az általam abszolút favoritnak tartott német Die Krupps vagy a kanadai Front Line Assembly. Nos a szintén német Projekt Pitchfork nem fog harmadiknak a listámra iratkozni.

tovább »



Hogy perverz ötlet-e a James Bond filmek úgynevezett original soundtrack-jeit egy csokorban, egy válogatás cd-n kiadni arról nyílván megoszlanak a vélemények. Ha ezt ritkán teszi a kiadó, akkor a válaszom nem. Ha öt-hat évente akkor viszont igen, ugyanis nem a 2008-ban kiadott The Best Of Bond az első ilyen kiadvány.

Az elvakult Bond fanatikusok a filmek mellé általában a filmet követő filmzene albumot is beszerzik, így maximum azért vesznek meg egy ilyen cd-t, hogy ne egyenként kelljen a számokhoz nyúlni, ezért ennek a válogatás lemeznek az egyértelmű célcsoportja a pár Bond film között megszaporodott rajongó tábor lehet.

tovább »



Hogy ne érhessen minket az a vád, hogy csőmetálosok vagyunk, ezért kaptam az alkalmon, hogy a skót Franz Ferdinand új lemeze teljes egészében meghallgatható a myspace oldalukon. A Szarajevóban meggyilkolt Habsburg-trónörökös után nevet választó glasgow-i négyes már a harmadik lemezét adja ki.

Bármennyire is hihetetlen elég nagy népszerűségnek örvend ez a négy úr. Majdnem azt írtam, hogy világsztárok, ami lehet igaz is, bár pozíciójukat nagyrészt a szigetországi sikerek generálják és a legtöbb ember Európa többi részén még mindig elég hülye arccal bír nézni, hogy mi ez.

tovább »



09
2009. jan
08:12

Ha szól a soul : Seal - Soul

Szerző: sunthatneversets Címkék: seal

Seal lemezével új rovatot indítunk itt a Rock STATION blogon, amit azoknak az anyagoknak tartunk fenn, amiket figyelemre méltónak tartunk de nem sikerül bepaszírozni egyetlen rockzenei kategóriába sem. Az új rovat címe: RS Light.

------------

Seal-t mostanában kis túlzással többször lehetett látni híres modell feleségével Heidi Klum-mal, amint éppen valamilyen terepjárót reklámoz, mint abban a szerepkörben amihez a legjobban ért. A Soul című hatodik lemeze egy évvel az ötödik System után jelent meg és még akkor is jó, ha egyetlen saját dalt sem tartalmaz.

Mert kérem ez egy feldolgozás lemez, híres soul előadóktól. Hogy kinek az ötlete volt ez az egész nem tudom, de a többszörös platinalemezes énekes-dalszerző új albuma azoknak is kellemes perceket okoz, akik annyira nem rajonganak az ilyen zenéért. Tehát aki Killer-t, Crazy-t, meg Kiss From The Rose-t vár a legendás énekestől, az itt ezt nem fogja megkapni. 

tovább »