A jól megérdemelt pihenő után újult erővel és komoly reményekkel vágott neki az olaszországi zenemaraton második napjának a kis magyar különítmény. A felfokozott lelkesedés részben annak is szólt, hogy mindjárt két olyan csapattal indult a program, amelyek frontján egy-egy felettébb csinos hölgy áll. A dologból aztán kínos pofára esés lett. Még szerencse, hogy jött később (egyebek mellett) egy olyan banda is, amely ugyan egyedül a nevével utal a szebbik nemre, de legalább helyrebillentette lelki egyensúlyunkat.
A svéd Adrenaline Rushról hamar kiderült, hogy korántsem az a nagy hatótávolságú energiabomba, amelytől az adrenalinszint azonnal az egekbe szökik. Teljesen ártalmatlan, háztartási félkemény rock. Szó se róla, a Tåve Wanning csajszi megjelenése jól ki van találva, ám ő sem azt a dögös vadmacska-figurát hozta, amit az ember várna: hol a csípőjét riszálgatta Shakira-módra, hol egy félszeg Doro-imitációt mutatott be. Ráadásul az énekhangja sem egy csoda, úgyhogy a Rainbow Long Live Rock N' Rollját pláne kár volt erőltetni. Következett azonban a Moon Land és mindent gyorsan megbocsátottam Tåve-éknak. Már a látvány lesokkolt. Kirívóan fazontalan muzsikusok és egy, a rockszínpadok világától végképp idegen titkárnő-kinézettel szomorító anti-frontasszony. Szegény Lenna Kuurmaa emellett a konferálásba is belesült egyszer-egyszer. Lehet, hogy odahaza Észtországban jól cseng a neve, itt viszont csúfosan leszerepelt. A samplerről bejátszott háttérvokálok sajnos csak még jobban kihangsúlyozták az egész produkció hevenyészett és szegény-szagú mivoltát. Hogy a dalok sablonosak és felejthetőek – könnyed AOR zenéről van szó egyébként –, az a fentiek után szinte természetes. Nem is tett senkire mély benyomást a társaság Lenna pár honfitársán kívül, noha maga az értelmi szerző, Alessandro Del Vecchio is felbukkant közöttük az első sorokban, az egyik észt zászlócskát lobogtatva...
