Hatvanöt éves korában elhunyt Keith Levene, a The Clash és a Public Image Ltd. alapítója. A zenész még szombaton köszönt el a földi világtól, amikor feladta a rákkal folytatott harcát. Nyugodjon békében!

Idén májusban betöltötte a 40-et a Combat Rock, ami nem csak a szép kerek évforduló okán érdemli meg a simogatást: a The Clash-t csúcsra katapultáló, majd szétszaggató kreatív energiákat 1982-ben még egyszer utoljára sikerült megzabolázni és bár alapvetően egy válság szülte lemezről beszélünk, a klasszikus line-up végül méltó módon búcsúzott a közönségtől.

Épp a közelmúltban járta be a világháló magyar csücskét az a dokumentumfilm ajánló cikk, ami a skinhead szubkultúra kialakulásának szemszögéből mesél arról, hogy milyen sztorik születtek a ködös szigetország külvárosaiban összefutó jamaicai és helyi melós kölkök találkozásából. Amit a legendás The Clash zenekar szintén elmesélt már, méghozzá hat olyan nagylemezen, amik megkerülhetetlenné váltak szinte azonnal a rocktörténelem színpadán. Hiszen tucatnyi remek banda közt ők is azok voltak, akik a hetvenes évek punk rock muzsikáját dub, reggae és ska elemekkel keverve emelhették a füstös klubokból a figyelem középpontjába. Így nem lehet annyira meglepő, hogy több, mint harminc évvel az említett megjelenések után fiatal reggae előadók tartották arra érdemesnek, hogy sorban elővegyék a Clash klasszikusait...

A legnagyobb zenetörténelmi pillanatokat illetően legalábbis biztosan. Minthogy azonban azokat a fejeket, akik az adott korra legjellemzőbb dalokat kitolták a lelkükből a közönség elé valószínűleg éppen a körülöttük zajló idők villanásai inspirálták, így azok mindig kicsit többet fognak jelenteni nekünk, mint csupán zenék. Hiszen ezek egyben megunhatatlan és emlékező korrajzok is. A hatvanas évek olyan előadóinak az alapjain, mint a Pink Floyd, a Beatles, Muddy Waters, Jimi Hendrix és Bob Dylan a következő évtized rockmuzsikái már még inkább mérföldkövek, amik mély gyökereket eresztve amúgy is meghatározták a későbbi idők stílusainak meglehetősen kusza burjánzását. Mi pedig nagyító alá helyezve ezeket a bizonyos hetvenes éveket, megpróbáltuk tíz plusz egy dalban összeszedni és azokkal megmutatni egy kerek évtizedet.

Mivel itt a hétvége és nem szeretném, hogy a fos kereskedelmi csatornák még fosabb agysejtromboló műsorainak bűvkörébe kerüljetek, így ismét egy tutkó filmet ajánlok mindazoknak ,akik még nem látták és azoknak, akiket érdekel a The Clash és Joe Strummer története.

Fel, vörösök, kommenthuszárok.

 Ezen a szép napon, napsütéses-úttörődalos május 1.-énken még a muskátli es vörösebb, még a nagyik orcái is tulipirosabbak - de ne higgyük! a majálisok, bezárt koncerttermek és csalamádés pszeudohambik tömegvonzásában, NE HIGGYÜK! hogy a meló, és pláne annak "lelkes ünneplése", nem ihlette meg a világ (főleg nyugati) felének szorgos kis zenészeit! Igaz, ott elég mást jelent a munka, és nincs is (ennyi) komcsizás meg szocreál múlt, de egészen üdítő az ő dalaikat hallani a témában. (Nemesúr megint fordít/átír/adaptál nektek, így már magyarul is.) Szóval szerintünk ma ezeket pörgessétek, ne a mókuskereket.