A tizenegyedik menet: Paradise Lost – In Requiem

2008. január 26. - sunthatneversets
Ha hasonlattal kellene kezdenem, akkor a Paradise Lost olyan, mint egy profi ökölvívó aki a negyedik-ötödik menetig szépen építi fel a mérkőzést, aztán hirtelen beleszalad egy bal csapottba. Majdnem kiütés a vége, de aztán a következő menetekben kezd szépen magára találni. Valahogy ők is így lehettek, hiszen az 1993-as és az 1995-ös Icon, Draconian Times szép sikerekhez segítette a stílusalapító dark/doom csapatot. A 97-es One Second már kísérletezőbb volt, de mindmáig meg vannak a maga értékei. Aztán újabb ökölvívós hasonlattal: filmszakadás. A következő Host a rajongóknak is sok(k) volt. Szinte minden eltűnt belőlük, ami korábban ők voltak.

Hogy ez kiadói ötlet volt-e (ekkor már nagykiadónál, az EMI-nál voltak) vagy tudatos döntés, tudja az ég, de a mainstream megrágta majd kiköpte őket. A visszakapaszkodást a Believe In Nothing, Symbol Of Life és Paradise Lost hármassal kezdték meg és az In Requiemmel folytatják.

Talán ez a lemez lesz az, amivel az elveszett rajongókat vissza lehet édesgetni. Leginkább az Icon-Draconian Times vonalhoz tudnám hasonlítani Nick Holmes énekes is azt a stílust veszi vissza inkább, bár néhány, pár lemezzel korábban használt hangzáselem is visszaköszön.  Középtempós, lassú dalok váltakoznak itt néhol begyorsuló betétekkel. 

A Never For The Damned-el nyit az album. A szitárszerű hangok mögül előtűnő billenttyűs felvezetésből erős, sötét és komor doomos riffek bontakoznak ki. Holmes is a régi dühös énjét veszi elő. A kettes Ash & Debris is komor, középkori hangulatot áraszt. Greg Mecintosh gitáros kiváló témákat penget megint és ez több nótára is igaz. A már klipről is ismert The Enemy megint a régi szép időket idézi, nagyot dob rajta a fülbemászó dallam és Jeff Singer dobos is jól tekeri a kétlábgépet. A Praise Lamented Shade visszakanyarodás a One Second hangsásvilágához. A Requiem címéhez abszolúte méltóan kezd, aztán egy szaggatott megadoom riff veszi át a főszerepet, hogy  dallamosabb véget érjen a nóta egy óriás Mackintosh szólóval a legvégén.


Az Unreachable az előző lemezek vonala, nagyon kellemes darkrock, aztán a sötét, gyászindulószerű Prelude To Descent rángatja vissza a komorságba a hallgatót. A Fallen Childrent a pattogós riff és a jól eltalált refrén viszi el, de ha már nótát kell kiemelni az mindenképpen a következő Beneath Black Skies. Az emlékezetes – egy kicsit Type O-s - verzével megáldott dal már tényleg a régi Paradise Lostot idézi. A Sedative God akár az Iconon is rajta lehetett volna, Mackintosh és Aedy szorgalmasan betonoz a verze alatt, de a refrén inkább az utóbbi lemezekről szabadult. A záró Your Own Reality kicsit megijeszt Depeche Mode-os (a la Host) kezdésével, aztán szomorúszép, a világ fájdalmát megéneklő dark nótává bontakozik ki.

Bár nem készítettek második Draconian Times-t, kétségtelen, hogy újabb nagyon színvonalas alkotást tettek le az asztalra. Egy közel húsz éve dolgozó bandánál pedig - amely az In Requiemmel már a tizenegyedik albumát adja ki - nyílván akadnak gyengébb pillanatok. Bocsássunk meg érte, mert nagy kár lenne ha nem volnának.

8.5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr93312894

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum