Névtelen halottak emlékére - Primordial: To The Nameless Dead

2008. február 06. - sunthatneversets
Nem egyszerű dolog ez kérem. Mármint írni olyasvalamiről, amit hallani, de elsősorban inkább érezni kellene. Vagyok úgy néha lemezek meghallgatása után, hogy megszólalni is elég nehéz. Ilyen számomra az Anathema, a Katatonia, a Neurosis, vagy a black metal felől érkező ír Primordial zenéje is. Itt nem is dalokat hall a gyanútlan fül hanem kompozíciókat. Aki a direkt, azonnal ható zenéket kultiválja inkább az most hagyja abba az olvasást.

Mert ez elsőre olyan nehéz, nyomasztó, hogy fogalmad sincs, hogyan bírod ki az 55 percet. Sötét, lávaként hömpölygő hosszú gitárfolyamok közelednek, mint baljós árnyak.

Akusztikus bevezető után tör elő a kelta horda az Empire Falls képében. Alan A. Nemtheanga néhol Bruce Dickinsonosan énekel, néhol szélsőségesen hörög. Olyan az egész, mint egy epikus harci himnusz az ember szinte látja a csatába vonuló seregeket. A szöveg régi koroknak állít emléket, nem titkoltan párhuzamot vonva jelenkorunk sötét világával. Ez egyébként több tételre is igaz.

A kettes Gallows Hymn lassan bontakozó darab. Gyászos hangulatát tovább erősíti Nemtheanga zaklatott éneke. Az As Rome Burns Laoghaire törzsi dobjaival és MacAumlaigh baljós basszustémáival kezd. Erre épül rá a két gitár és háború veszi kezdetét. A közepén megnyugszik a dal, de ez csak valami pusztulás előtti csend és a mészárlás folytatódik, eltiporva minden emberit.

A Failure Burden lendületesebb darab ír népzenei gitárdallamokkal. A két gitáros MacUilliam és O'Floinn egyébként végig kiemelkedően teljesít, és Nemtheanga megint elképesztő hangokat hoz ki magából.
     
Az ötös Heathen Tribes talán a legkevésbé nyomasztó a lemezen. Akusztikus kelta dallamokkal kezd, majd megint törzsi dob szól. Nemtheanga, mint egy történelmi eposzt énekli meg a dalt, a hősök dalát. Zseniális darab. 



A következő The Rising Tide nem is külön dal csak egy vészjósló hangulati átkötő, mely valami baljós érkezését vetíti elő. És jön a Traitors Gate, amire nincs jobb szó, mint a pusztító. Szinte grind dobolással kezd, majd a káoszból tornádóként bújik elő a kegyelmet nem ismerő tétel. Az ének sem ének, hanem inkább hörgés.

A záró, megint epikus, ismét népzenei megoldásokat felvonultató szinte black metal – de abból a dallamosabbik fajta - No Nation On This Earth. A nyolcperces nótában – egyébként az összes e környékén van –  olyan érzés, hangulat lakozik, hogy az ember szinte beleborzong. Attól a dallamtól a végén még most is kiráz a hideg pedig már sokadjára hallgatom.

Az ír történelem viszontagságos, véres háborúiban elesett, névtelen halottainak emléket állító album szavakkal nehezen leírható. Közhely vagy sem, ez azon régen túl van. Művészet ez csupa nagybetűvel, melyhez foghatót keresve is nehezen találni. És bár nem minden alkalmakra való, minden heavymetal zenékhez valamit is értő embernek a gyűjteményében ott a helye. A felső polcon.

10/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr69328690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum